A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-14 / 7. szám

PETRIK JÓZSEF Feketerigó Jégmező — udvar! Szeges csizmákkal úgy letapostuk tegnap a havat, hogy szinte mállott s vizet eresztett. Reggel jég koppant a talpunk alatt. Szempilláinkon még álom-hagyt i meleg gubbasztott - úgy vágtunk neki a csípős fagynak. Orrunk, szánk gőzölt, akár a forró kávés-reggeli. Gőzölgő kávé — képnek is túlzás — Ez az udvar most ügetöpálya. Hogy gondolatom ne kalandozzék, szeme útjátJ

nagy köbástya állja. De ni csak! Falak s öblös vezényszók komor rendjében - enyhítő vendég: drót akadályunk tövén egy rigó csiripel - osztja daloló kedvét. Eltévedtél, vagy szándék vezérel? Nem kérdem: mindegy, kedves madárkám. De köszönet, hogy utánam hoztad a képzelet s a szívek világát. VERES JÁNOS Öregszünk (Barátomnak) Szédít a zúgó, szürke város, vendég vagy benne, idegen, szíved a rétünkkel határos, hozzáköt szilaj szerelem; a kérdések habja ájkon érint, velődben zeng a félvilág, s fájdalmad ormán tiszta kép ring: nád fölött húzó vadlibák; * irigyelsz tán, hogy máshol járok, nem forró, poros betonon, képeim nem híg délibábok, virág simítja homlokom; elgyötört, sóvár, arcot tükröz az asztal fényes lapja rád, vonatfütty hívó hangja üldöz, dézsmálja szemed parazsát; kísérnek lomha, kékes árnyak, nyomodban-lengnek, mint a füst, a villamosban melléd állnak, s testükbe olvaszt erejük. £n itt élek a mezők szivén, kószálok füves halmokon, zord napjaimat itt szeretném mosollyá szűrni — s nem tudom; bortól reméltem segedelmet, s attól, se múlt el, ami fáj, arra nézek, hol téged sejtlek, álmom egy égő női száj; itt is csapong a lét dagálya, pipacsok közt is rámtalál, csontom a menés vágya rágja, s burjánzik bennem a halál ; felhő borul a dombtetőre, indulnék, jaj, de nincs hova! s csak várok, már a röghöz nőve, akár a fű, a kő, a fa. Törődjünk bele: nem lesz másképp, nem csitul el a vad zene, mindegy: szemünkbe vén akác néz, vagy sűrű utcák dzsungele; amikor anyánk szülni készült, a holdgyűrűkben ördög ült, csillagport hordoz meleg vérünk, s koldusok vagyunk mindenütt; ha rádtekintek, magam látom, a parton árva gólya jár, avarba-veszünk, mint a lábnyom, mély ködbe fúl a gyönge nyár. Babin rendkívül lelkiismeretes volt és Susztov ebben a tekintetben mindig hozzáigazodott, különösen olyan pillanatokban, mikor, lelkiismeretét önkritikái felismerések zaklatták. Most váratlanul Dása Lucsinyinova miatt keveredtek vitába. Susztov dicsekedett, hogy ngm közömbös Dása számára. Nem várta, hogy Misa ellentmond neki. Ám Misa kérlelhetetlen volt és halomradöntötte Susztov illúzióit. — Még nem vagy annyira férfi, hogy egy nő megszerethessen. — S meggyülölhetne? — Még azt sem — felelte Babin rövid gondolkodás után. Bár mindez igen furcsán hangzott, Susztov eltűnődött a mondottakon, olyannyira, hogy elfelejtett visszavágni. ' Az ismert úton egy-kettőre a szorosban voltak. Furcsa volt számukra, hogy a napsütéses kazanliki völgyből alig egy fél óra alatt a szelek, sziklák és felhők árnyas. komor világában találták magukat. A szoros előtt épült vendéglőben sötét volt már. Az üres asztalok a völgylakőkra NYIKOLAJ ATAROY (19. folytatás) vártak. A nyitott ablakon át szétporzó esőcseppeket vert be_ a szél, s olyan érzést keltett bennük, mintha az öreg ház valami tengerparti szirten állna, s csak nehezen bírná az ár és a szelek ostromát. Susztov lépett be elsőként. Az ajtóval szemben egy törött tükör előtt kis plisztorgyerek valami kalapot próbálgatott. Bizonnyal a gazda kalapját. Mikor megpillantotta a katonákat, zavarba jött és elszaladt. Csakhamar előkerült a vendéglős is. Rendetlen, kövér férfiember — ölében egy csecsemővel. — Jó egészséget gazda! — köszöntötte őt az alhadnagy, igyekezett mindenben úgy viselkedni, mint Vatagin tenné az ő helyében. — Megjöttünk, köszöntsd hát a vendégeket! — mondta mosolyogva. — Jó egészséget! Sok szerencsét! — viszonozta amaz a köszöntést, s bort csapolt a pulton tűnődő poharakba. A hegyi nap hevétől, szelektől, és a tűzhely lángjától edzett arca épp olyan szinű volt, mint a patinás réz vagy a nedves, penészes boroshordó. . — Ki itt az idegenvezető? — Kriszto Blagov. — A vendéglős sóhajtott. Aztán megtörülte szőrös kezét és nekilátott, hogy felszeletelje a juhsajtot. Susztov ásított egyet, s letelepedett a ferde asztalhoz. Babin pedig az orosztörök háború jeleneteit ábrázoló képeket szemlélte a falakon. — Mondd csak, régóta élsz itt a Sipka szorosban? — kérdezte az alhadnagy a vendéglőstől. — Lassan harminc éve lesz — hangzott a felelet. — Csak nem? — Bizony! És Kriszto Blagov tulajdonképpen itt született ebben a házban — mondta elérzékenyülve a gazda. — Jó ember az a Kriszto Blagov? — Itt nálunk nem lehet senki rossz ember, — felelt a vendéglős, miközben megterítette az asztalt. — Télen megjönnek a viharok, hófúvások, nagy, ködök, s mi ügy élünk itt mint medve a barlangban. Rajtam kívül sgnki nem marad itt, csak a feleségem meg Kriszto, no meg ez itt, — ujjával a gyermekre mutatott, s arca szinte felragyogott. — Ügy látom, út visz le a völgybe. Bizonyára lovon nyargaltok a városba, ha szükség van rá ... ? — Igen, lovon. — Akkor télire sok takarmányra yaii szükség. — Itt van az egész a lelakatolt ajtő mögött. Nem valami sok ... — És kinél van a kulcs? — Nálam. — A vendéglős biztonság kedvéért az övén függő kulccsomóra pillantott, s aztán feltekintett: 12