A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-14 / 7. szám

Egri Viktor: vl bévévryí lÄKiyok Rozsdabarna, lángoló színekben ég az erdő. Sohasem szebb, mint ilyenkor összeL Csendes szél jár a rőt lombok alatt; lassú, sárga esőként peregnek, hullanak a levelek. Elmúlásra intő, fanyar illatú avarszőnyegébe süpped a vándor lába. Az útkanyarban megnyílik a táj; odalenn a mélyben a Duna szürke csíkja csillan, fenn a magasban omladozó falak vetnek árnyékot a sziklaszirtre. Az ősz mélabúja felkúszik a csonka toronyig, a vándor gondolatai el-elkalandoznak, messzi szállnak. A puha őszi csendben, könynyed léptek alatt megzörrennek a sárgult falevelek. Egy asszony közeledik az úton; mézszínű a haja, álmodozó kék szemében a mondák régmúlt világa borong. Ha most megszólalna a vándor, halk szóval ha köszöntené, megtörne a varázs, menten az ősz páráiba foszlana a látomás. Csak némán bólint és olybá tűnik előtte, mintha az asszony visszamosolyogna. Különös, álombaejtő érzés lepi meg: így mosolyoghatott minden álmodozóra, aki ilyen békés őszi reggelen erre járt, a rom helyén sok tornyú, erősfalú, kevély várat látott és a büszke falak úrnőjét a Duna habjaiból kelő sellőnek álmodta. Igen, a rég porrá lett ábrándos vándorok tudták, hogy a szőke asszony szelíd szeme őrzi a határt, vigyázza a két folyót, a lomha Dunát, a szeszélyesen kanyargó Morvát és ha délnyugatról ellenfél merne támadni, egyetlen hívő szavára megelevenednének a halott sziklák, megannyi harcossá válnának mázsás kövei. Kis viskóikban nyugodtan hajthatják álomra fejüket a völgy lakói, a Duna sellöje vigyázza álmukat. A halk őszi szellő tovább szövi a mesét... Egyszer egy délceg ifjú -jött északról, a ködbe vesző hegyek felől; szöghaja varkocsba volt kötve oldalt és kondorltva verte izmos nyakát Fegyvertelenül egymaga jött, a nap derűje villant bátor szeméből és a vár vaspántos nehéz tölgyfakapuja feltárult előtte. Azt tartja a mese, hogy láthatatlan szellem keze nyitotta fel a nehéz kaput a daliás legény előtt és mire az esztendő lepergett, a Duna szőke sellője két gyermeket hozott a világra. Lányok voltak a sellő gyermekei, csodásan édes teremtmények, egyik a másiknak hasonmása, s olyan tündöklően szépek, mint maga a mézízű tavasz. Amikor felcserepedtek és kikívánkoztak a kankalinos rétre, hogy kedvükre eljátszadozhassanak, anyjuk az ölébe vonta őket, mindegyikük kezébe egy piros almát nyomott, akkorát, mint egy ember melegen dobogó szíve és így szólott hozzájuk: — Figyeljetek szavaimra, drága gyermekeim! Gondtalanul játszadoztatok eddig és bánatról, az élet keserveiről nem tudtatok semmit. Nem tudtátok, hogy kint a világ ezer veszéllyel fenyeget. Felnőttetek és én nem óvhatlak többé benneteket. Mától fogva ti feleltek mindenért, amit cselekesztek. Ütravalóul ezt a két almát adom nektek, Őrizzétek úgy, mint a szemetek fényét, mert az élteteket jelenti. Halálotok órája üt, ha kicsúsznak a kezetekből és lehullanak a földre. Vigyázzatok hát, véssétek jól eszetekbe intelmemet! A lányok meghallgatták anyjukat, ám nyíló értelmük még nem fogta fel az intelem súlyát. Gondtalan játékba kezdtek, s nem volt bennük egy csepp félelem, amikor a réten bohó kedvükben egymásnak dobták az almákat. Napok múltán az anya meglátta játékukat és aggódva ismét megintette őket. Ekkor már felfigyelt a két lány és violaszín szép szemüket tággá tette a rémület. Hát ilyen döbbentő veszélyt rejt a két piros alma? Ilyen babonás varázserőt takar mosolygó héjuk? Megfoghatatlan, hogy a nyár színeiben tündöklő gyümölcs halált, elmúlást zár magába! Milyen könyörtelen ez a titok, elűzi a játék örömét, az órák gondtalan derűjét és komolyságot parancsol rájuk! — Jobb volna, ha kicserélnénk almáinkat — mondta az egyik lány. — Ha én őrzöm a tiédet, jobban fogom félteni, mintha a te kezedben volna. — Én meg a tiédre vigyázok — ajánlotta a másik. — Drágább lesz nekem, mint a magamé és igy életed biztosabb lesz a kezemben. Kicserélték almáikat és e perc óta újra a régi öröm tért vissza a szívükbe. Üjra gondtalan ének zengett a vár falai alatt, a virágos domboldalon és valahányszor egy dunai halász beernyőzött szemmel a magasba kémlelt, tudta, hogy a sellő lányai játszadoznak odafenn, az ő szőke hajuk szálldos, repdes a szélben. De mindig csak egy lány perdült táncra, a másik vigyázott, őrizte az almát. így váltogatták egymást örömben és gondban, amíg egy szép nyári reggelen egy csodálatosan szép szál legény jött északról, a kéklő hegyek felől. Fegyvertelenül egymaga jött, szöghaja ennek is varkocsba volt kötve oldalt, kondorltva verte izmos nyakát, s a nap derűje sugárzott a szeméből, zengő hangú énekes ajkáról. Az erdőszélen meglátta a táncoskedvű lányt, odalépett hozzá, ránevetett, két erős karjával átölelte, megcsókolta és csókjai közt ezt súgta a fülébe: Szép vagy te tündöklő hajnali csillag, erdők tündére közt te leggyönyörűbb! A lány piros zavarral orcáján befutott a várba. Kisvártatva kijött a másik lány az erdőszélre és az ifjú még bátrabb lett, hiszen az előbbinek hitte, hajszálnyira oly egyformák voltak és őt is átölelte, forrón megcsókolta és csókjai közt ezt súgta a fülébe: Szép vagy te tündöklő hajnali csillag, erdők tündére közt te leggyönyörűbb! Bizsergető édes titok lakozott azóta a lányok szívében. Egyik sem sejtette a másikról, hogy a szerelem tűzpiros rózsája kinyílott bennük, hogy virágot nyitó friss hajnalban és álmot hozó lankadt alkonyatkor egy dalosajkú sudár legény vár rájuk ölelő karral, tikkadt szerelemmel. És nem sejtette az ifjű sem, hogy két lánynak adta oda tüzes, fiatal szívét, perzselő ajkát, s őt két szempár bűvölte halálig. Ám a nyárutó egy szép alkonyatán az ifjú kijött az erdőből és amikor a vár felé tekintett, két lányt látott kilépni nehéz vaspántos tölgyfakapuján. Bámulatában gyökeret vert a lába, s a szíve hevesen megdobbant. Miféle káprázat űzi játékát vele? Kit ölelt a kettő közül, kinek adta oda a szívét, hűséges szerelmét? A lányok egymásra néztek és egyszerre megértették, hogy vetélytársak voltak a legény szerelmében. Egy pillantás kellett csupán, hogy elhamvadjon bennük a testvéri érzés és vad, gyűlölködő harag legyen úrrá rajtuk, örvénylőén mély volt a harag, telve pusztító szenvedéllyel, átokkal és fekéllyel, mérgek emésztő tüzével. Bosszúsan dobbantott mind a kettő és egyszerre kiáltották: — Válassz köztünk! Az ifjú elhalványodott, a vére mind leszált a szívére és csillogó szép szeme sótét lett, feketébb az éjnél. Valami azt súgta a fülébe, ha most megszólal, egyszerre megszakad a varázs, amely hármuk életét egy bűvös, boldog körbe zarta. Sürgette és unszolta a hang, hogy odarohanjon hozzájuK, erős krajaival átölelje mind a kettőt, elvigye őket innen, el messzire, fel a ködbe vesző hegyek közé, ahol boldogan élhetnének együtt, de nem mozdult, mintha babonás bűbáj bénává tette volna. — Válassz! — hangzott fel újra sürgetőn a parancs. Könyörtelen sző! Hqgyan is 10