A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-07 / 6. szám

Konsztantyin Pausztovszkíj: Homokszem Az emberek többsége úgy tartja, hogy az elbeszé­lés legyen tanulságos. Ám mindig akadnak különcök — és ezek többnyire maguk az írók —, akik ezt az igaz­ságot nem fogadják el fenn­tartás nélkül. Azt állítják, hogy vannak elbeszélések, amelyek az olvasót ha nem' is tanítják, de megörvendeztetik; meg kell mutatni, a nap su­gara hogyan verődik vissza a tiszta homokszemen, miként csillog-villog, sziporkázik min­denféle színben. Egyszer erről beszélgettünk egyik idősebb írótársammal. Egy kőhalmon ültünk, a krimi országúton. Előttünk a kavicsos lejtőn, aranyló vízcseppekkel terhes rekettyebokor virágzott; mö­göttünk meg mint kék mélység a Fekete-tenger. A tajtékzó hullámok ferdén verődtek a parthoz délkeletről, s ezért a dagály nem egyetlen nagy hullámot korbácsolt fel, hanem apró kis tajtékok töme­gét. — A dagály úgy működik, mint egy archimédeszi csavar .— mondta az író. Mérnökem­ber volt, szívesen élt techni­kai összehasonlításokkal. A rekettyés mögött szőlőhe­gyek húzódtak. Lányok dolgoz­tak ott fehér kendőben, ame­lyet alacsonyan, egészen a szemöldökük felett kötöttek meg. Lenge ruhájuk szélével szellőcske játszadozott. Az egyik lány a tenger felé futott. Nem messze tőlünk megbicsaklott a lába, elesett. Erősen megüthette a bokáját, mert ahogy kínosan feltápász­kodott, fél lábon szökdécselt közelebb hozzánk. Sziszegett a fájdalomtól, amint leült mellénk. Se­bes lábát a kezébe fog­ta. Es zavartan mosolygott, amivel nyilván azt akarta mu­tatni, hogy semmi különös sem történt. Szót sem érdemel az egész dolog. A tekintete azon­ban elárulta, hopy nagyon fáj a lába. Egy közeli forráshoz siettem, amelynek sodra keresztül szel­te az utat s az aszfaltra már egészen vastag homokréteget hordott. Zsebkendőmet bele­nyomogattam a vízbe. Es vit­tem a lánynak. Szépen megkö­szönte. Majd homlokát ráncol­va bekötötte sebét a nedves zsebkendővel. — Nem akar szűnni — pa­naszolta sértődött hangon. — Buta dolog! — Üljön csak nyugodtan — mondta szigorúan az író. — Az első közeledő autót megállít­juk és bevisszük Miszhoruba. A poliklinikára. — Felesleges! — beszélt le bennünket a lány. — Inkább ülök még itt egy kicsit. Lehet, hogy magától elmúlik. Beleegyeztünk. Karcsú lárty volt. Kurta, vi­seltes ruhában, amely valami­kor zöld lehetett. Most fakó. Sérült lábára nézett, anélkül, hogy felemelte volna szemét, s így egészen feltűnő volt hosszú fekete pillája. A fehér kendő alól gesztenyeszínű haj kandikált ki. — Hol lakik? — kérdezte az író. — Sátorban. A mi brigádunk sátrakban lakik — felelte a lány. — Amott ni, a szőlőkön túl. Itt dolgozunk a hegyolda­lon! Nem, semmi sem jut eszembe. — Hát akkor megmondom. Biztos voltam benne, hogy ismét valami technikai hason­lattal jön elő. De nem. Ráné­zett a rekettyére, és elgondol­kodva mondta: — Ha kavicsokat dobálnánk arany vízbe, akkor keletkezné­nek ilyen sugarak. Ugyanilyen harmatcseppek. Nincs igazam? — Valóban — suttogta a lány. — ügy beszél, mint a költök. Nagyon szeretem a verseket. De most nincs időm. Elmesélte, hogy egy éve fe­jezte be a vidék egyik kis vá­roskájában a tízéves iskolát. Poltava-Horolnak hívják a vá­roskát, körülötte repkénnyel befuttatott melegvizű pata­kocska csörgedezik. Apja néhány éve halt meg. Anyja ápolónő. Arra sem fut­ja idejéből, hogy egyetlen gyermekével törődjék. Botanikus szeretne, lenni, s ezért jött ide, hogy a krimi szőlőkben dolgozza le a szükséges gyakorlati időt. Nehéz és fáradságos foglalko­zást választott magának. A részlegen számos igen kényes / Of-' Jiftr/MÍcff v Ekkor ránk emelte a tekin­tetét. Es én elcsodálkoz­tam. A hosszú hajhoz s szempillához sötét pupilla du­kál. Ennek a lánynak azonban világoszöld szeme volt. Nedve­sen csillogott a könnycsep­pektöl. Letörölte térdéről a homo­kot. Lassan szivárgott a seb­ből a vér. Feltehetően azért mondta, hogy eltérítse figyelmünket sé­rült lábáról: — Ez aztán gyönyörű re­kettye! — Mire emlékeztet? — kér­dezte az író. — Nem tudja? szőlőfajtával kísérleteznek. És ami a legrosszabb, hogy a terep rettenetesen köves. — Milyen? — kérdezte cso­dálkozva az író. — Köves. Olyan a talaj, mint a kő. A szőlőtők is ke­mények. És ezek a napégette kövek valósággal árasztják a meleget. Bizony eleinte sokat szenvedtem a hőségtől. Még sírtam is. De már hozzászok­tam. Ügy tűnik fel, megszépült a világ. Legszebb estefelé, ami­kor a forróság enyhül és a szellő lágy, simogató. Olyan­kor úgy érzem, hogy boldog vagyok! — Igen, az vagyok,' — is­mételte meg szavait és kicsit elpirult. Az igazgatónőnk foly­ton azt nevelte belénk, hogy ne legyünk túl érzékenyek. Milyen csacsiság volt! En mindjárt rájöttem, hogy ma­guk írók. Hiszen itt Jaltán sa­ját otthonuk van. Az irók, mondják, sokkal nyugodtabban és barátságosabban fogadnak mindent. Azt tartják: mi rossz lehet abban, ha mélyebben akarom átélni az emberek han­gulatát és a szépséget, amely körülvesz? Itt ugyanis azt ve­tik a szememre, — néha még a brigádbeliek is — hogy túlontúl érzékeny vagyok. Hát tehetünk róla, hogy előttünk fekszik Aju Dag kék párában és úgy egyesül a végtelenség­gel, hogy a végén teljesen összeforr vele? Örömtől repes a szívem, amikor nézem. Min­denfélére gondolok, hogy még nagyobb legyen az örömöm. Egy öreg könyvben azt a kife­jezést olvastam, hogy „lazúr­kék távlat". És azt mondtam: Aju Dag nem közönséges kék, hanem lazúrkék messzeségbe; burkolódzik, vagy „azúrkék­be" ? — Nem tudom, hogy mondhatnám helyesebben. És aztán elképzelem, hogy felka­paszkodom a hegytetőre, kö­rülöttem hópelyhekként táncol­nak a kökény fehér virágai, s mélyen lent ring a tenger, szétszórja a nap sugarait. Ügy vágyom elmerülni ebben a csodálatos világban. Ha egy­szer majd meg kell halnom, itt szeretnék meghalni. Hirtelen zavarba jött és el­hallgatott. — Csacsiságok ezek — mondta. — Bocsássanak meg. És ne nevessenek ki, kérem. — Nem — felelte az iró. — Nem nevetjük ki. — Mégha csodabogár is. Az én lányom ugyanilyen. Várjon, ha férj­hez megy... — Én sohasem megyek férj­hez — szakította félbe heve­sen a lány. — Mindegyik fiatal lány ezt mondja — nevetett az író. Maga is. Mert még nem szere­tett senkit. Irigyelem magát. Igazán. És irigyelek mindenkit, aki még nem olvasta Eugen Anyegint, de olvasni akarja. Ismeri Kuprin Gránátkötőjét? Nem? Na ez pompás. Mit ad­nék érte, ha kinyomozhatnám, mikor fogja elolvasni ezt a csodálatos elbeszélést. Figyel­ném, hogyan borul el a tekin­tete, hogyan telik meg könnyel a szeme, hogy ráncolja a hom­lokát, hogyan derülne fel hir­telen az arca, hogyan moso­lyog, cseng halk kacaja. — Honnan tudja, hogy így teszek, ha valami szép könyvet olvasok ? 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom