A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-07 / 6. szám

( — Az én lányom ugyanígy olvassa a szép könyveket. És a szerelem, a tiszta szép sze­relem olyan, mint a vadvirág, olyan fehér, mint a kökény vi­rága, s ez a szerelém biztos eljön, akár akarja, akár nem. Tudom, mit mondok. — Maga - olyan érdekesen beszél — mondta a lány. -A lábam sem fáj már annyira. Elmehetek nyugodtan Miszhor­ba. Járni azonban még nem tu­dott. Legalábbis segítség nél­kül nem. Közrefogtuk. A lányka átka­rolta vállunkat és lassan lépe­getett az országúton. Időnként sántított, néha egész ügyesei) szedegette a lábát. Óvatosan tartottuk, mint va­lami ékszert. Mert való­ban élő szemérmes drága­kő volt, melyet a krimi sziklák pora takar. Igazi ékszer, réve­dező, zöld szemekkel. Elgon­doltam magamban — talán kis­sé túlzottan - hogy minden talpalatnyi föld, ahová ez a kis szandálos 'láb lép, szent az aggastyán számára. A fiatalság érintette meg, az a fiatalság, amelyért éltünk és dolgoztunk annyi súlyos s hálátlan éven át. — Vajon az ifjúság tudatá­ban van ennek? — gondoltam magamban. — Vajon ez a lány­ka tudatában van ennek? És a lányka mintha gondola­taimban olvasott volna. Eliga­zította vállamon a karját és tenyerét az arcomhoz szorí­totta. S ebben az akaratlan mozdulatban hirtelen gyöngéd­séget éreztem. Vagy talán csak nekem tűnt fel úgy? Ez sok­szor megtörtént velem. Lugov­szkij verseire gondoltam: „Mély álmok dagályában s nagy tisztaság ritmffsában kell élnem . .." Nyilván ebben rej­lik az élet bölcsessége — tű­nődtem. Ez az a mély álmok dagálya, azúrkék levegő, lágy köd ringása a tenger térségé­ben s az első csillag alig ész­lelhető susogása a hegycsúcsok felett. Felhívtam erre a lányka s az író figyelmét és magam sem tudom, miért, azt mondtam: — Ez úgy látszik ugyanaz a csillag, amely ezüstös fény­be vonta a tavaszi völgyet! S az író egyszerűen azt fe­lelte: " — Szeretem az életet! És a lányka kijelentette, hogy ez a mai nap rendkívül értékes volt számára, bár nem tudja miért. Ennyi az egész elbeszélés. Semmire sem tanít. De talán magában foglalja azt a parányi tiszta „homokszemet", amely az embereknek örömet szerez és mosolyt fakaszthat •z ajkukon. Remélem, ez egy­szer nem keresnek e rövid el­beszélésben valami mélyebb értelmet. < Fordította Mács József A BUKOTT LÁNYOK OTTHONÁBAN Felhívtam a Bukott Lányok Otthonát. Irhat­nég egy cikket az otthonról? — Egy cikket? — Igen, egy újságcikket. — De az ég sze­relmére, nálunk nem történt semmi! — Miért? Mi történhetett volna? — Csak a nevelőmun­kájuk eredményeiről akarok írni! Hja, úgy! — éreztem, hogy az igazgatónő szívéről le­esett kő hogyan gurul a telefondróton hoz­zám. — Először az elnökasszonyt kell meg­kérdeznem, holnap tudok csak választ adni! Másnap egy sürgős ülés miatt elhalasztot­ták a válaszadást. Harmadnap azonban ke­gyesen tudomásomra hozták, hogy pénteken tizenegy órakor megjelenhetek. Az intézetben nagy tisztelettel fogadtak. A portás félig kinyitotta az ajtót és zord hangon kérdezte: — Van belépési engedélye? A fejemet ráztam, mire szívélyesen becsapta orrom előtt az ajtót. így a zárt ajtón keresz­tül dörömböltem: — Tizenegy órára iderendeltek! A barokk ajtó kinyílt és a portás csodál­kozva nézett végig rajtam: — Vagy úgy? Maga az újságtól van? A höl­gyek már várják. Azt hittem, a bukott lánykák várnak. De a tollaskalapú hölgyeket sem lánykáknak, sem bukottaknak nem nevezhetném. A lelki­pásztor bemutatott az öt előkelő hölgynek, aztán formás kis beszédében méltatta igye­kezetemet, hogy ilyen ifjan már felismertem az intézmény nemes törekvéseit és újságcik­ket óhajtok erről írni. (Az öt tollas kalap jóindulatúan bólintott.) Most még néhány rö­vid szóban vázolta az intézmény célját. A szavak rövidek voltakt a beszéd hosszú. Kioktatott, hogy a bűn nem elrettentő formá­ban jelentkezik, sőt ellenkezőleg: megejtő mó­don. A bűn effajta pimaszsága egészen el­rettentett s a hölgyekre néztem: igaz mindaz, amit itt hallok? A tollacskák beleegyezően bólintottak. A szónok felvilágosított, hogy a bűn hitegetése csak álarc, s hogy azokat a lányokat, akik hallgatnak a bűn szavára, ahe­lyett, hogy mint szolgálók vagy munkáslányok megbecsült helyet foglalnának el, csalódások érik, különösen Idősebb korban. Elámultam. Ki hitte volna?! De miután a tollas kalapok újra bólintottak, kénytelen voltam mindezt elhinni. De nemcsak a bukott lányokat sújtja a meg­vetés, még énnél nagyobb megvetéssel tekin­tenek azokra a férfiakra, akik a fiatal lányok­kal szórakoznak, anélkül, hogy szándékuk lenne a leánykákat nőül venni. Most már raj­tam a sor, hogy heves fejbólintással kifejez­zem őszinte megvetésemet. Az intézet azonban bástyafal, amelyen meg­törik az erkölcstelenség. Igaz, hogy a lányok nagyrészét csak akaratuk ellenére cipelték ide és sok elvetemült teremtés azért jelent­kezik felvételre, hogy egy darabig ne legyen megélhetési gondja. Mindamellet vannak saj­nálatraméltó teremtések, akik kedvéért ér­demes a küzdelmet folytatni. És lehet, hogy elbocsátásuk után ismét visszakerülnek a fer­tőbe, mégis előfordul, hogy némelyiket sike­rül megmenteni. Az intézetben a lányokat munkával és imád­sággal térítik a bűnbánat útjára. Ezt majd magam is tapasztalni fogom. Először a kézi­munka-szobába megyünk, ahol tiszteletemre egy kis kiállítást rendeztek — győződjem meg saját szememmel a védencek ügyességéről és szorgalmáról... Ezekután a lelkipásztorral és az öt hölggyel bevonultunk a munkaterembe. Körülbelül har­minc lány ült a hímzöárama mellett. Belé­pésünkkor illedelmesen felálltak és kórusban üdvözöltek. — Itt láthatja... — mondotta az elnöknó, de mielőtt folytathatta volna, a kis pimasz Fanny Melker felismert. — Szevasz, Egon! — harsogta a termen ke­resztül. A nyurga Mici Makovec túltett pimaszsá­gában Fannyn is. Odakiáltotta: »Apafej, nincs egy cigarettád? Itt nem kapunk!« Kaszárnya Kati közbevágott: »Te, mit csi­nál a főhadnagyom? Hallom, nincs már Prá­gában!« A Kékbetty volt az egyetlen, aki — tekin­tettel a környezetre — csak egy megbízást adott: »Üdvözlöm a srácokat a Brazil kaffá­ban és üzenem nekik, hogy tizennégy nap múlva ott leszek!« Az üdvözlések kínosan érintettek. A tollas hölgyek pillanatokig szóhoz sem tudtak jutni. Elsőnek az elnöknő tért magá­hoz. Hangjában grönlandi hidegséggel, Gauri­zankár-magas felháborodással és Egei-tenger­mély megvetéssel fordult hozzám: — Azt hiszem, kedves uram, szükségtelen tovább fáradoznia. Önnek annyira ismerős itt minden! És kegyesen intett, hogy távozzam. (Fordította: Kertész Erzsébet) 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom