A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-03 / 1. szám

lőre kell bocsátanom, feleségem W £ mel együtt a halételek imádói m * nak táborába tartozom. Főzve JL^É rántva, füstölve, olajban, para dicsomban, zöldségben egyarán kedveljük a folyamok és óceánok hidegvérű néma vándorát. Ezekután talán felesleges is hangsúlyoznom, hogy karácsonyesti ünnepi asztalunkról egyetler esztendőben sem hiányzik a rozsdavörösre sütött ponty. Illetve, nem hiányzott tavalyig, amikoris... no de ne szaladjunk az események elébe. December derekának egyik ködszitáló reggelén Klári, a feleségem négyéves Bandikánkat öltöztette az óvodába. Jómagam még az ágyban lustálkodtam, s azon tűnődtem, futná-e az időből még egy szundítására. Meaenaedhetem maaamnak a Kiari hangja alomuzoen kopogtatott dob hártyámon. — Közeleg a karácsony, Gyurikám. Nt felejtsd el, hogy neked kell a pontyo\ megvásárolnod. Nem szeretnék megint a: utolsó napon sorakozni érte. Elnyomtam egy ásítást s a közben kiadott irtikulátlan hangot némi fantáziával tuiomásulvételnek is lehetett minősíteni A pótalvásnak lőttek, de hát ilyen i iolgozó nő férjének sorsa! De maradjunk a pontynál, melyet, hogi csakazértis megmutassam, férj vagyok i talpamon, még aznap beszereztem. Hivalkodás nélkül állíthatom, gyönyörű teremtés volt, a tavak ékszere. Már a fürdőszobában pocskolta a vizet, mikor kési télutón Klári Bandival és karján a bevásárló kosárral hazatért. Fiam egycsapásra kegyeibe fogadta a ficánkoló állatot. A világ legszebb meséjével sem lehetett kicsalni esténként c 'ürdöszobából. Csakhamar feleségemet i: •ajtakaptam, hogy a szükségesnél gyakoribb látogatója mesterséges tavunknak Szabadkozott, hoy Bandikára ügyel fel Szerény véleményem szerint ő is a halba: gyönyörködött. Mit mondjak, az elkövetkező napokban a ponty játszotta a főszerepet családi körünkben. Reggel veit ébredtünk, este tőle jártunk hálni. :ott, hogy elüsse éhét, mielőtt még esetleg ijabb kínzásképpen — elragadnák tőle a serlenyőt. De nem bántották. Inkább noszogatták, hogy ól „tömje meg" magát. A felénél tarthatott, amikor betelt a mérek: — Torkig vagyok már — mondta jóllakotan, s félretolta a maradékot. A mosolygós azonban a szemébe mosoly|Ott: — Öt adagot parancsoltál, nincs visszakozz! üsak lakmározz, hogy jobban bírjad a ruhát! Ezután gumibottal fenyegették, kényszeríteték az evésre. Hiába rázkódott a gyomra, még iz ujjnyi vastagságú, faggyúsodó zsiradékot s el kellett fogyasztania — kenyér nélkül. — Senki se fog utánad mosogatni — morlúltak rá, s fényesre nyalatták vele a serlenyő falát Az emberi méltóság és önérzet hóhérai érették a módját, hogy halálra gyötörjenek vaakit, úgy, mintha éppen szívességet tennélek vele. Hiszen végül Istvánnak is kegyetlelebb kínokat okozott a kényszerű lakoma, nint előbb az éhség. Már az ájulás környé:ezte. Valaki bescmfordált az edényért, s egy ivatlan pillanatban gyomorszájon ütötte a 'ádlottat: reggeli heverészést, lakásunktól öt percre dolgozom, míg Klárinak ki kell villamosoznia a Récsei útra. Ám Ádám és Éva napján három óra is el•lúlt már, mire hazavetödtem. Otthotunkban fenyöillatú béke és csend honolt. — Ennivalóan édes a ponty — ezzel dvözölt Klári az előszobában — képzeld, ándika játékhajójával versenyez. — De még milyen ennivaló lesz a táyéron! — Hogy lehet valaki ilyen barbár — otránkoztt meg Klári. — Nekem nincs : szívem megölni. — Semmi baj — vettem könnyedén a Íratlanul feltornyosuló akadályt — ezt munkát vállalom. És megindultam, hogy előkeressem a alapácsot. De akkor meg Bandival gyűlt meg a íjom. — A -r-\i i Is*sí vt/a íi/ínf ér? rt rvl«llff^mhí• -rtD-w1 Oki gedem bántani a halacskámat, hadd úszkáljon még — kérlelt sírásra álló szájacskájával. Most légy okos, Gyurikám — simítot tam meg homlokomat, a ponty felborithatja családi békédet. — Kár lenne erőszakoskodnod — csat tant fel Klári hangja. - Ha megölöd neked is kell megsütnöd. Én nem vagyol hajlandó rá. S nem is eszem belőle! Klárikám — fuvoláztam gyengéden -vacsora nélkül maradunk, ha értelmetlet érzékenységből megkegyelmezünk a halnak. — Dehogy maradunk — vette ki a számból a szót feleségem. Vásároltam szardíniát. A pontyot pedig holnap visszaengedjük testvérei közé, a Dunába. Folytassam még? Otthoni vitáinkbar minden esetben a gyengébb nem bizonyu az erősebbnek. Rugalmasan visszavonultam. Másnap a karácsonyi ponty szatyorbi került, elbandukoltunk a Dunához, ahot szomorú szívvel a vízbe bocsátottam pikkelyes családtagunkat. Még ma is benne úszkál, ha horogra nem akadt. De okultam az eseten. Az idén nem vásároltam élő pontyot, hanem fagyasztottat. Mert a fagyasztott halat nem lehet családtaggá fogadni, csupán sistergő zsírban kirántani és jóízűen elfogyasztani. Marton Józsej zabáltad a kosztjukat, te telhetetlen marha Vacsora helyett nézhetik az eget... A „törzsúr" azonban rárivallt: — Lelépni, önkényeskedésnek itt semmi helye! — Kotródj innen, na, mert úgy levizellek, hogy rögtön berozsdásodsz! Majd így Szekérhez: — Azt ne higgye a disznó, hogy kutya ette meg. — Tokajit, mórit, vagy badacsonyit parancsolsz? És azonnal behoztak két liternyi nehéz, badacsonyi óbort meg egy nagy csomag cigarettát. Istvánnak el kellett fogyasztania a bort is meg a cigarettát is. Csak negyednapra tért magához a rabkórházban, lerúgott vesével, bevert fejjel. A lábbadozása idején bíróság elé állították. És elítélték, hiába hangoztatta igazát. Felmutatták előtte a sajátkezűleg aláírt beismerő vallomását, amely szerint súlyos politikai bűncselekményeket követett el: lázított, szervezkedett az államrend ellen. Hiába bizonygatta, hogy a borivástól a kórházig nem emlékszik semmire: se vallomásra, se aláírásra. Hasztalan hivatkozott arra is, hogy ő csak törvényesen korteskedett. Ártatlansága mit se számított: a vádlottból rab lett. Rács mögé került, mert ember volt, elnyomott, érző. öntudatos ember. A mai embert köszöntöm Üdvözlégy mai élet! Belédvetett hitem gránitnál is szilárdabb alapra építem. Ember, te vagy az alap, ki végképp elveted századok sanda rendjét, s előítéletet. Te a vajúdó mának nyújtasz segédkezet. El törlöd eredendő, ijesztő vétkedet. Félelmes vaksötétben az irány vagy, s a fény. Szemedben nincs lemondás, csak megokolt remény. Rideg közönyt nem ismersz. Undornak nyoma sincs benned, s a szenvedőknek segítsz erőd szerint. Nem félsz a távlatoktól. Nem ténsz a tett elől. Lemondó mélybe nem dőlsz, bízva törsz, egyre föl. Kezed, s inad acélból. A ma rugója vagy. Tudod, mit mért cselekszel. Egy célt szolgál az agy — s az erő ép testedben. Szíved örülni tud, s hogy magad érzőn formáld, időd arra is jut. Ember, tiéd az élet, e százszínű keret, s a holnapnak mutatja meatisztulf kénprlot PETRIK JÓZSEF: A késlekedő télhez Csak vártalak, csak lestelek, ) hogy hoznak csípős reggelek, . jeleznek hosszú jégcsapok ' és jégvirágos ablakok, I !a

gyos szelek kiáltanak: | hóviharral is vártalak — s hogy kedved más tájakra visz. ' most kérőn csalogatlak is. | i I Hívlak vetésre takarónak, ' játékainkhoz hógolyónak, | jöttöd falusi kamasz várja, | siklósra kész új korcsolyája, . hívlak vidám gyermekseregnek, ' kik szánon völgybe ereszkednek -|. hívlak — fogadnánk friss derűvel-, I csattanó kacaj-csengettyűvel. I S ha kérőn is hiába hívlak, | sürgetlek, húzlak, bátorítlak: I — Ne nézz szánakozón miránk, van már cipőnk, meleg ruhánk, | mérged arcunkba csaphatod, i közülünk senki sem vacog, Csattoghat számos fagy-fogad, ' bennünk a tűz el nem lohad, | s bár hóviharral érkezel, I csak szép leszel, vendég leszel. — | Meleg otthonná vált az álmunk, i nem félünk már — rajongva vái unk!