A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)
1959-07-19 / 29 - 30. szám
A* múltkor, hogy szabadságon jár' tam otthon, meglátogattam y természetesen a szerkesztősé-2 séget is. Szerkesztőm az alkaly mat arra használta fel, hogy »•MAkv-rra szemembe nézzen és Így szóljon: „Szükségem van tőled egy írásra. Rövid dolog, valami ilyen: „Civil élet katonaszemmel", vagy „Az emberek katonaszemmel". Megígértem, Miért ne? Szerkesztőm úgy vélte, hogy kacagtató humoros dolgot Írok. És méltán, hiszen tollammal többnyire előre megfontolt szándékkal piszkálom a nevető zsigereket. Magam is azt hittem, hogy ígéretemnek Vidám karcolat lesz a következménye. De mégsem. . A csalódásról, melyet okozok, nem tehetek. Felelős érte a sorsom, a sorsom, mely állandóan olyan helyekre vezet, ahonnan akarva, nem akarva, szabad kilátás nyílik az élet rejtett oldalaira, arra az oldalra, amelyet az emberek nem a nyilvánosság számára élnek. És észre kell vennem a dolgokat, és le kell vonnom a következtetéseket. Kell, kell. Ha laikusan kellene megmagyaráznom, valahogy Igy mondanám; valami belső izé késztet, hogy érzékeljek és lássak és elmélkedjek a látottakon ésatöbbi... ésatöbbi. Mint külső, de annál nyomósabb okok szerepelnek még a szerkesztőm és a pénztárcám is. Tehát a témát kissé egyszerűsítem. Nem irok karcolatot arról, hogy „Az emberek katonaszemmel", ellenben elmondok egy történetet, mondjuk ilyen címmel: „Asszonyok katonaszemmel." Elárulom, még igy is nagyon széles téma, szinte határtálail. Vétekszik az óceánok mélységével és a találkozó párhuzamosok hosszával. Az előzményekhez egy fiú tartozik, akivel együtt katonáskodom és egy csinos barna lány, aki közvetlenül a bevonulásunk előtt lett a felesége. Ugyanabba a kávéházba jártak, amelybe én, rendszerint a legsötétebb sarokba ültek, és azzal szórakoztak, hogy a tekintetüket egymáséba mélyesztették, vagy próbáltak megegyezni, hogyan osztják be a fizetésüket, ha majd egybekelnek. Közben nem vettek észre semmit, nem törődtek senkivel. Velem sem. Hetente legalább négyszer láthatott volna, de nem ismert a fiú, amikor egy helyre vonultunk. Itt barátkoztunk össze. A felesége, mint állandó téma, hozzátartozott beszélgetéseinkhez. — Mit Csinálhat Vera? - sóhajtott a fiú lefekvéskor a szalmazsákon. Egyetlen katona sem hisz a női hűségben mint Olyanban, és Ferit álnokul boszszantottuk. — Talán éppen táncol valahol. Hosszan néz a szemébe valakinek, kacéran mosolyog rá, té meg itt sóhajtozól. Eszébe sem jutsz, fiam! Feri vastag levélköteget vesz elő a fejzsákja alól. — Hogy nem? Ide nézzetek, minden második, nap egy levél. Havonta két csomag, néha három. Lehet ilyen asszony hűtlen, szóbaállhat valakivel, amikor lélekben állandóan velem van. Egyik nap ő Ir levelet, ez juttat az eszébe, másik rtap az én levelemet kapja meg. Szerelem ez fiúk, igazi, nem olyan testi kapcsolat — harmónia van ebben. — Esküdj meg, hogy hü! — ingerli valaki. Feri emeli a bal kezét, esküdni akar. — Ne... ne — nevetünk —, ki veszi a lelkére, hogy hamis eskü miatt a pokolba kerülj? Igy évődünk, amíg el nem alszunk. Feri álmában halkan felkacag, becéző szavakat suttog. Verával van együtt, és nagyon szeretik egymást. Mielőtt eljöttem volna a szabadságomra, azt mondta: — Ha otthon meglátod a feleségemet, üdvözöld és csökold meg helyettem. Neked megengedem, barátom vagy. Nevetve mondta, hiszen gondolta, úgy sem ismerem. Pozsonyban, este, céltalanul csatangolva az utcákon eszembe jutott, hogy megnézem a város éjszakai életét. Ügy mulatnak-e még az emberek, mint tizennyolc hónapja, amikor elmentem? Tíz óra lehetett. Első utam egy zenés borozóba vezetett, és az első látvány, ami a szemembe ötlött, Vera volt. Víg társaság körében ült, három idősebb férfi, három fiatal nő, üvegkancsókban bor az asztalon. Pattogó zene, füst, kusza éneklés és gondtalan nevetés. Igen, kétségtelenül ő az, Vera, aki minden második nap levelet ír. Kissé teltebb az arca, szájén több a rúzs, asszonyosabb, de szép, mint lánykorában, mikor még a költségvetési tervüket vitatták Ferivel. Talán csak a mozdulatai lettek szabadabbak, merészebbek, a mozdulatai, melyei átkarolja a mellette ülő kopasz férfi nyakát, vagy a kezét simogatja és hízelegve suttog a fülébe, a mozdulatai, melyekből hiányzik a régi, lányos szemérem, az ártatlanság gyermeki bája. Negyvenöt éves lehet a partnere, feje teteje sima és ragyogó, elől két aranyfoga van és gyűrű az ujján. Igazgató, vagy főmérnök, esetleg főkönyvelő. Szinte bizonyos, hogy autója van, háromszobás lakásban lakik, s modern könyvszekrénye egyik rekeszében üvegek meg bonbon van. Nőlátogatók számára. — 0, de jö pofa maga... — Vera kacag, és ezt mondja az igazgatónak. Jó pofa. Olyan asszonyok mondják a férfiaknak, akik unatkoznak és szórakozni vágynak. Nem szeretni, sem megértést, lelki harmóniát találni, egyszerűen csak szórakozni. A lélek kikapcsolásával a testüket akarják szórakoztatni. Amikor meglát, röpke pillanatig közömbösen néz, aztán elkomolyodik, ajkáról elszáll a nevetés. Én nem sokat jelentek a számára, katona vagyok, egy a sok közül, de katona mint Feri. Szinte látni vélem a gondolatát, mely egyenruhám láttára Ferit elővarázsolja a feledés homályából, és mulató asszonya agyába röpíti. Ferinek is ilyen ruhája van, Feri tizennyolc hónapja elment, és azőta Vera egyedül él. Unatkozik, a magány olyan unalmas. A jókedvét puszta megjelenésemmel sikerült végleg elrontanom. Valamit magyaráz a társaságnak, vonszolja őket, rövid idő múlva távoznak. Mégiscsak derék asszonyka, hogyha pillanatnyilag megfeledkezett is magáról, de lám, feltámadt a lelkiismerete. Hazament. És talán csak egy ártatlan születésnapot ünnepeltek, az igazgató meg rokona lehet. Dohogva korholom magam, és gondolatban bocsánatot kérek tőle a gyanúsításért. Egy órakor bezárják a borozót. Tanulmányutamat folytatni egy neonreklámos éjjeli mulatóba térek be. Diszkrét rózsaszin fények, szerelemre csábító, puha zene és Vera. A bárpult előtt ül a magas kerek széken, szalmaszálon, csillogó kristálypohárból dzsinfiszt szív. Az igazgató néha megcsókolja a nyakát, meztelen karját, és arany metszőfogaival csiílogó dús hajába harap. Többet ivott, mintsem hogy józan lehessen, a haja kócos és szájrúzsának égő pirossága homályos foltokban az igazgató arcára költözött. Talán még nem részeg egészen, de jócskán spicces. Abban a hangulatban van, amikor a bőr, az érzékek, a test követelése, játszi könnyedséggel elnyom jóízlést, erkölcsi gátlásokat, önmegtartóztatást és egyéb morális kacatokat. Amikor a vér pirosabb és forróbb és gyorsabban áramlik, mint az élet egyéb perceiben. Amikor szinte magától, öntudatlanul születik a bűn. Dacos lángok lobognak a szemében, hogy meglát. Tehát nem haza ment. Ohó, asszonyom, maga kissé felelőtlen, és mellesleg, engem egészen kihagyott a számításból! Vagy talán nem érdekli, közömbös önnek, mit szólok mindehhez én, a férje barátja? Mert az vagyok, ha maga nem is tudja! Apró, gúnyos mosollyal és főhajtással üdvözlöm, ajkbiggyesztve és vállrándítva nem fogadja. A tekintete ezt mondja: nézze, maga levegő, semmi nekem, de mégis kellemetlen a jelenléte, mert valakire emlékeztet. Mondja, nem menne máshová szórakozni? Különben vigye el az ördög, nem törődöm magával. Hosszú szalmaszálon dzsinfiszt. iszik kristályos pohárból, és az igazgatóhoz fordul, de az aranyfogakat már nem engedi a nyakához közeledni. Vera táncol az igazgatóval. És a férfi vállán keresztül engem néz, és a szeme egyáltalán nem rokonszenvvel pihen rajtam. Harag és ellenszenv ég a szemében. — Azért is táncolok vele, látja, azért is tűröm, hogy magához öleljen és arcát az arcomhoz szorítsa! Szemtelen vagyok és cinikus, jókedvének a megrontója vagyok. Az én oldalamon a fölény, mert a valódi helyzetet én ismerem csupán. Balsors, végzet és egyebek vagyok a számára, mint egy romantikus regény hőse, s a játékot én vezénylem. Megpróbálom kiengesztelni, a következő táncnál felkérem. Ajaj, hogy nézett rám, milyen megdöbbenve, mint egy félbolondra. Ajkán már formálódnak a hideg, gúnyos elutasítás szavai, aztán szeszélyesen meggondolja magát és az igazgató szájtátó csodálkozása közben feláll. — De Vera... — hebegi a kopasz —, hogyan ... Belémkarol és jön velem a parkettra. Feri talán éppen örségen van, és arról ábrándozik, hogy a kis felesége most valahol messze róla álmodik. És a kis felesége itt táncol velem. A bárpultnál pedig egy felbőszített, jogaiból kiforgatott, megcsúfolt igazgató ül, és dühösen, leszegzett fejjel iszik. • Vera kezdte a társalgást. — Miért üldöz..., mit akar tőlem ? — Semmit. Két találkozásunk a véletlen játéka, nem tehetek róla. Nem üldözöm. — Tudja, hogy a ma esti szórakozásomat elrontotta? — Sejtettem. Valahová a magasba néz a vállam felett, a szeme szomorú. — Az én férjem is katona. — Tudom. Kérdően néz. 34