A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-07-19 / 29 - 30. szám

Akiknek szívügyük a szív „Június 27-én este hét órai kezdettel a vöröskereszt rendezésében nyilvános orvosi előadást tartunk. Az elő­adáson — vetített képekkel szemléltetve — dr. Borsky István, a központi nemzeti bizottság szakorvosa a szív­betegségek, a magas vérnyomás, az érelmeszesedés, az angind pectoris és a szív infarct okairól és sajátságairól beszél" — böngészgetem a plakát betűit, és elhatározom, már csak azért is benézek este az előadásra, hogy a ren­dezőkön kívül legalább magam képviseljem a nagy nyil­vánosságot! Megérkezésemkor a tágas előadóteremben már alig fér­nek. Még a folyosóra is padokat kellett kirakni, annyi az érdeklődő, annyian sereglettek össze. Es az igen érdekes orvosi előadás után olyan élénk beszélgetés indült meg az orvos és a hallgatóság között, hogy az ember szinte alig akart hinni fülének, szemének! Előadás után három kérdést tettem fel három jelenle­vőnek. Szabó Istvánné, egy három gyermekes anya elmondta, hogy azért jár el ezekre az egészségügyi előadásokra, mert sok olyan dolgot tanul, ami hasznos számára nem­csak az egyszerűbb betegségek leküzdésénél, de külön­böző betegségek megelőzésénél is. Tomková Ilona, az első kerület harmadik orvosi körze­tének vöröskeresztes csoportvezetője azzal dicsekedett, hogy minden hónapban rendeznek üyen orvosi előadáso­kat, melyeken megkedveltetik a legegyszerűbb emberek­kel is az egészségügyi munkát. Legszebben azonban Borsky István doktor jellemezte a valóban hasznos előadások látogatottságának okát. Nem mondott sokat, csupán ennyit: kult úr fo r-r-á da­lom ... — nj — - Észrevettem, hogy a ruhám kissé megrendítette, meg aztán manapság a katonafeleségek unatkoznak a legtöbbet. - Honnan tudja, hogy unatkozom? - Különben miért állt volna szóba azzal az öreggel ott? Helyzetem természeténél fogva köny­nyen elméskedem. — Ki ez az aranyfogú igazgatóféle alak? - A főnököm. , - Maga legfeljebb húszéves, 6 pedig legkevesebb negyven! — De jó pofa és nagyon kedves ember. — Negyven éves, ráncos a nyaka, csú­nya. - Jó pofa - makacskodik és hozzáte­szi —, autója van, — Nekem is autóm van. Sofőr vagyok a hadseregnél, nekem mégsem engedi, hogy a nyakát csókoljam. így csak asszony tud nézni, ahogy erre rám néz. Lehet, hogy csak játszik, de lehet, hogy megelégelte az igazgatót. Azt mondja, egészen halkan: - Magától függ ... Erre nem számítottam. Mi tud még manapság nőkön kívül igazi meglepetéseket okozni? De habozásra, filozófiai elmélkedésre nincs idő. Hasonló helyzetben a válasz gyorsasága és természetes biztossága fontosabb, mint a tartalma. — Ha a zene pihen, szökjön meg a tár­saságától! Várom a bejárat előtt. Tíz perc múlva kilépett az ajtón, kar­ján a balonkabátja, magátólértetődően be­lémkarolt, és a kezemet kereste. Az igaz­gatóról alig esett sző. — Igaz, autója van meg pénze, de va­lóban idős hozzám — mondotta Vera. 0 volt intézve, jobban, mintha eltemet­tük volna. Éjfél után már kihalt az utca, néha csörömpöl végig rajta magányos, félig üres villamoskocsi, vagy bődül el egy­egy autótülök. Érdekes, majdnem meg­ható érzés, amikor az ember nehéz ka­tonacsizmák dobogásához van szokva és akkor egyszer csak, mintha álmai or­szágba került volna váratlanul, apró női cipők magas sarka kopog kecsesen az oldalán. Szurokfekete éjszakában, sze­mergö őszi esőben, őrségen ábrándoztam ilyen csodákról, vagy januárban, ámikor a metsző szél éles porhavat vág az arcba. Nem áiom-e igazán? Nem, valóság ez, a Vera hozzámsimuló meleg teste is bi­zonyítja. - Na itt lakom! - Egyedül? - A nővéremmel, de ő ma reggel el­utazott haza, falura a szüleinkhez. Nagyon közel állunk egymáshoz, érzem a leheletét, és látom, nagy várakozó fényben csillogó szemét. Átkarolom, kar­ja a nyakamra kulcsolódik, hosszú csók ez, árulásra, becstelenségre csábító. Milyen forró asszony, milyen ingerlő. Nem találkoztam hasonló nővel, mióta katona vagyok. Nagyon szép asszony, csókra, kalandra vágyó asszony, magára hagyott, gyötrődve unatkozó asszony, de a bajtársam felesége, Nyolc nap múlva a férje szemébe kell néznem, és elmesé­lem, hogyan éreztem magam otthon. - Kitűnően — fogom mondani —, el­bájoló ismeretséget kötöttem. Micsoda nő, istenem! De hiszen ismered is, Feri­kém, a feleséged, együtt irtunk neked le­velet, és a haját csókoltam, mialatt írta, mennyire vágyódik utánad. Hát nem. Nem. Megszólalok, azt hi­szem erősen rekedt a hangom. - Ezt a csókot a férje küldi. Most pe­dig menjen szépen fel a szobájába, és feküdjön le! Megvárom, amíg eloltja a vil­lanyt. Hitetlenkedve néz, mint aki nem jól hall. - Nem érti? — mondom nyersen, ko­miszul - na menjen! Kinyitom előtte a nagy sárga, utcai ka­put. - És te ... ? A hangja, ez az elcsukló tegezés egyen­lő az odaadással. — Menjen... menjen! Nem gondolja, hogy túl csinos és ingerlő ilyen játékok­hoz? Erre sírvafakadt. — ö — hüppögte — 0, istenem, miért tette velem ... én olyan szerencsétlen és elhagyatott vagyok! Tanácstalanul álldogált ott, -szemét tö­rülgette, nagyon megsajnáltam. Aztán Feri jutott eszembe, öt sajnáltam. Végül magamat szidtam, hogy gyengelelkü va­gyok és idealista, az élet kemény harcaira alkalmatlan. Megvártam, amíg az emeleten kigyul­ladt a fény, megrebbent a függöny, el­suhant előtte egy kibontott hajű női árnyék, és újra sötét lett. Gondterhes, komor éjszaka ez. A szabadságom napjai hamar elmúltak. — Na, hogyan érezted magad otthon? - fogadott Feri. — Kitűnően. Üdvözöltem a feleségedet, és átadtafti a csókot, melyet küldtél, Vidáman nevetett. — Nagyszerű. Mit csinált az asszony? — Éppen meg akart csalni, de rábe­széltem, hogy inkább ne tegye. Bizony komám, meggyőztem őt, milyen csúnya dolog ilyen pompás £iút megcsalni, mint te vagy! — Köszönöm — rázta a kezemet vigyo­rogva —, mókás fickó vagy. ö nem ismeri azt a Verát, amelyikkel én találkoztam, számára a leveleket író és csomagokat küldó Vera, a hű Vera lé­tezik csupán. Az a nő, akinek arca kö­zelében az igazgató harapásra kész arany­fogai csillogtak - neki idegen. Hiszen ők, a köztük levő távolság el­lenére is, nagyon szeretik egymást. DUBA GYULA

Next

/
Oldalképek
Tartalom