A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)
1959-07-19 / 29 - 30. szám
A sáros udvar 1934 márciusában /agy áprilisában a Szovjetunió írószövetsége delegációt küldött Gorkij városába, ahol akkor A. Zsda-nov volt a kommunista párt területi és városi titkára. A küldöttség tagjai: Panfjorov, Sztavszkij és én voltunk. A küldöttség célja: megköszönni a Gorkij melletti papírgyár munkásainak, hogy az írószövetség hozzájuk intézett kérésére túlteljesítették tervüket, és az írószövetség folyóiratai és könyvei számára már nem emlékszem hány száz tonna papírral többet adtak, mint amennyi a tervben szerepelt. Köszöneten kívül természetesen, ajándékot is vittünk: könyveket. És kérésünk is volt, azt kértük, hogy a papírgyár munkásai igyekezzenek a termelést még jobban fokozni. E munkánkat elvégezve, megnéztük a gorkiji autógyárat, amely az első nagy autógyára volt a Szovjetuniónak. A gyár — dolgozóinak lakásaival és az üzemi szociális és kulturális intézményekkel együtt — egy egész várost alkotott a Volga partján, Gorkij peremén Az ilyen nagyméretű, modern üzem akkor még a Szovjetunióban is ritkaságszámba ment, és mi dobogó szívvel, büszkén és boldogan néztük az első ötéves tervnek ezt a hatalmas eredményét Egész nap a gyárat, az üzemi konyhát, könyvtárat, klubot, gyermekotthont jártuk. Este Zsdanovnál voltunk, vacsorán. Zsdanov már akkor országosan ismert pártmunkás volt. néhány hónappal későbben megválasztották a párt központi vezetősége titkárának Fiatal, középtermetű, karcsú csendes szavú férfi. Lakása is, magatartása is, a vacsora is, amit nála kaptunk, nagyon egyszerű volt, szerény. Vacsora után a könyvtárszobában — Zsdanov könyvtára nem volt szerény! — hosszan vitatkoztunk a szocialista építés és a szocialista kultúra időszerű kérdéseiről. Zsdanov, mikor a vitában szünet támadt, megkérdezte tőlünk, milyen hatást tett ránk a nagy autóüzem. Elsőül Panfjorov válaszolt: patetikusan. Aztán Sztavszkij beszélt: szakszerűen. Végül rám került a sor. Ügy éreztem, hogy elvtársaim már minden elmondandót elmondottak, de hát nem azért vagyok én író, hogy hallgassak, amikor nincs mondanivalóm. Én is megmondottam tehát a véleményemet. Ennek a véleménynek középpontjában a következő megállapítás állott: — A gyár hatalmas udvara nagyon sáros! Ez a megállapítás eddig még nem szerepelt a gyárról mondott vélemények között — tehát eredeti, egyéni volt és a valóságnak is megfelelt. Büszke voltam megállapításom eredetiségére. Zsdanov zavarba jött. Nagy fekete szemének ragyogása pár pillanatra kialudt. Egy vendégének mégsem mondhatja meg, amit gondolt: „Szegény elvtárs, maga aztán igazán korlátolt! Egy óriási, újszerű és-előremutató nagyüzem megtekintése utáiucsak a sáros udvarról tud beszélni?" Zsdanov udvarias maradt. Megköszönte a megállapítást, és egyben megnyugtatott: a tavaszi nap rövidesen felszárítja a sarat, a tavaszi olvadás okozta sárnak ez a sorsa. Addig is ő telefonál a gyár igazgatójának, hogy már a meleg napsütés előtt vegyék fel a harcot a sár ellen. Az udvart a terv szerint, a nyár folyamán aszfaltozzák. A maga, ma még a tényeknek megfelelő meglátása, kedves Illés elvtárs, őszre — már a múlté. Ügy értem, hogy elavult, időszerűtlen lesz. A sáros udvar eltűnik, és csak a gyár marad meg és a hozzátartozó kulturális és szociális intézmények. Mindenesetre köszönöm, hogy figyelmeztetett erre a hiányosságra. Illés elvtárs. Nagyon köszönöm! Szégyelltem magamat. Két társam még jobban szégyellte, hogy ilyen barátjuk van. — Ha mellékesen a sáros udvarról is beszéltél volna, Béla — mondotta Paníjorov, mikor szállásunk felé bandukoltunk — ha egy mellékmondatban azt is megemlítetted volna, azt mondhatnánk, helyén van az eszed. De csak a sáros udvart látni! Az ördög vigye el a te sáros udvarodat! Nevetségessé tettük magunkat... Moszkvába visszaérkezve, Panfjorov (nevem említése nélkül) egy előadásában megemlékezett az olyan írókról, akik az ország és a nép életét átalakító, hatalmas alkotások láttán semmi mást se vesznek észre, csak a sáros udvart. — Természetesen nincs szükségünk sáros udvarokra — mondotta Panfjorov —, de olyan írókra sincs szükségünk, akik vakok, amikor a szépet, jót és nagyot kell meglátni, és csak akkor nyitják ki szemüket, amikor sáros udvart láthatnak. A „sáros udvar" jelszó lett, szinte fogalom. Ha valaki nem a lényegről beszélt, hanem valami mellékes jelenségről, egy ha^ talmas alkotás apró hiányosságairól, egy klasszikusan szép arcból semmi mást nem látott, csak az arcon bujkáló egy-két szeplőt, akkor azt mondották a rossz szemű, vagy rossz májú íróról, költőröl és kritikusról: ez is a sáros udvar dalnoka. Mikor a honvédő háború befejezése után jártam a Szovjet írószövetségben, örömmel állapítottam meg, hogy a sáros udvar immár feledésbe ment. Azok is, akik róla daloltak. Jóval kevesebb örömmel kell megállapítanom, hogy itthon még sokan vagyunk, akik csak a sáros udvart látjuk. Nem azt ajánlom, hogy ne nézzünk lábunk alá és lépjünk térdig a pocsolyába, csak annyit kérek önmagunktól és magamtól; nyisd ki a szemed, ne tedd magad még egyszer nevetségessé — holmi „sáros udvarral". (Az író most megjelent „Anekdoták") című könyvéből. Fí'f §k<k a vik r«>b (Párbeszéd) — Megjöttem, komám! — így szólt a fecske hetykén a verébhez, ki az udvaron magra les. — Megjöttem, komám! Nem is örülsz? Nagy nap ez! Kék tengerek felett megfáradt bár a szárnyam, napos Afrikából mindig csak hazavágytam. Ügy örülök, látom, ép a régi fészek, kicsit megkopott, de mit a szél letépett majd visszatapasztom, lesz időm a nyáron. Veréb: — Aztán tovább repidsz hetedhét határon, ha jön az usz nagy borzas ködszakállal . . . Fecske: — Ha itt maradnék, felkopna az állam, hisz lombtalan fák felett bogár se kering, de virágos tavasszal eljövök megint . . . Veréb: — Költök köszöntnek sok-sok költeménnyel, mert visszajösz és elmész minden évben! De ki kérdi, mondd, a szürke kis verébtói, metsző hideg szélben nem fél-e a téltől?! Be jó neked! — könnyen itthagyod a fészked: s lám, teg- d állítnak elém példaképnek. En itt maradtam, s mégis rólad zengik, hogy hűségednek nem találni párját... Fecske: — Ki messze van, azt mindig hazavárják . . . OZSVALD ARPÄD
