A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)
1959-10-04 / 40. szám
csermelyként patakzik a vér. Az erőlködéstől megvonaglik a teste. A hadnagy felemeli Szitkos fejét, lángoló szembogara kitágul s alig érthetően mormolja. — Ha törik, ha szakad ... ott — jobb karja egy pillanatra tétova mozdulattal előre1 mutat, aztán feje félre hanyatlik. Rocska gépiesen tölt. Elhagyja a lövészárkot s abban a pillanatban fülsiketítő robbanás repeszt bele dobhártyájába. Mintha megnyílt volna, alatta a föld, és roppant erő nyomja, taszítja feneketlen gyomrába. — Hallja a szavam, hadnagy úr? Rocska kinyitotta a szemét. Az enyhe félhomályban sápadt női arcba ütközött tekintete. Kórházban vagyok — nyilait bele a felismerés. Azt jelenti ez, hogy élek — próbálkozott összeragasztani az események megszakadt filmjét. — Mi lett a magaslat sorsa? — tört ki belőle. A fiatal ápolónő fáradtan mosolygott. — Elfoglaltuk. Hajnál óta csehszlovák területen nyomulnak előre csapataink. Rocska enyhe szédülést érzett. Nem, ez nem a gyengeség jele, hanem a győzelem mámora. Az elmúlt évek során hányszor próbálkozott felidézni ezt a pillanatot, kóstolgatni ízét. Hát ilyen. — Milyen nap van ma? — Október hatodika. Soha nem felejti el ezt a napot, ezt az órát! Hány óra is van voltaképpen. Hol az órája, és hol a. .., nem, nem tudott hinni szemének. Emberek, emberek, mit tettetek velem? — A csatatérről hozták be... ebben az állapotban. — Az ápolónő hangja megcsuklott, de erőt vett magán. — Rengeteg vért veszített, az életét csupán szívós szervezetének köszönheti. — Az életemet — buggyant ki Rocskából a szó —, hogy egy életen át nyomorékul tengődjem. Hát érdemes így élni, koloncként mások 'nyakán. Jobb lett volna, ha .. — Hadnagy úr, hogy beszélhet így, más világ vár ránk ... ! — Igen, más világ. De épkézláb embereket követel, akik felépítsék. Mennyi lenyűgöző terv vár megvalósításra, gépek ezreit kell megálmodni és megalkotni. Nővér, én tervező-mérnök vagyok, érti. tudja mit jelent számomra, hogy csonka lettem? Egyetlen új gép rajza sem kerül ki többé a kezem alól. Érti, soha többé! Arcát a párnába fúrta s egész testét meg-megrázta a zokogás. Az ápolónő tanácstalanul tördelte ujjait. Valaki megérintette a vállát. Az orvos-ezredes. - Most nyugalomra van szüksége. Ne aggódjék. Az ápolónő hitetlenül nézett maga elé és nyomtalanul leperegtek róla a vigasztaló szavak. A beteg mellett maradt mindaddig, míg a hadnagy szakadozott lélegzetvétele elárulta, hogy elszunynyadt. * * * Az idegen asszony elhallgatott. Beletelt néhány percbe, amig a vérgőzös múltból gondolatai visszaszárnyaltak a napfényes jelenbe. - Ilyeneknek ismertem meg a duklai harcosokat. Nem mesebeli hősök, egyszerű, hűsből és vérből formált emberek, akiknek egy közös tulajdonságuk volt. Mindenekfelett szivükön viselték hazájuk sorsát és engesztelhetetlenül gyűlölték az ellenséget. . Marika arcán zavar tükröződött. - Valamit nem értek. Ha Rocska Péter él, hogyan került neve a sírkőre? - A tömegsírban csak fél karját temették el. Ennyit találtak meg belőle a hullagyűjtők. Hogy ki ai kéz gazdája, a karóra hátlapjára vésett név árulta el. - A viszonlátásra lányok — állt fel az asszony —, mennem kell, vár a férjem. - Tessék mondani — csimpaszkodott bele Marika —, mi lett Rocska Péter további sorsa? Az asszony visszafordult. - Megtalálta helyét új életünkben, és üj életünk is megtalálta őt. Egy gépipari üzem igazgatója, s irányítása alatt váltak valósággá a gépek, melyekről valaha álmodott. Az úton magas férfi alakja tűnt fel. Az asszony elébe sietett, és anyáskodó mozdulattal belekarolt. A lányok tekintete elkísérte őket. A férfi ruganyos léptekkel ment felesége oldalán. Bal kabátujja lengett a feltámadt alkonyi szélben. Marton József Időnként találkozni szoktam Kovács tanárral. Régen ismerjük egymást, Valamikor a szomszédom volt. Nagy ez a város, néha mégis egymásba ütközünk az utcán. Itt ül velem szemben, öregen és fáradtan, di a szeme is mosolyog, a hangja is fiatalosan, derűs, mint általában az olyan embereké, akik sokat vannak együtt a fiatalokkal. —Ma nagyon szomorú voltam — kezdi, majd megkavarja feketéjét, és egyetlen mozdulattal kiissza. — Miért, István? — kérdezem és vizsgálgatom mély szarkalábait a szeme körül. — Elmondom — válaszolja, majd körülményesen csavar egy cigarettát, mert világéletében csavarta a cigarettát, és hosszú meggyfaszipkából füstölte. — Tudod, most a hetedik bének vagyok a főnöke. Nyugtalan, városi gyerekeiket tanítok, akik csak ritkán futkározhatnak, ezért az iskolában, a szűk folyosókon szeretnék kitombolni magukat. Persze, ezt nem lehet, sajnálom is érte szegényeket. — Ez az a nagy szomorúság ? Fáradtan legyint, cCzután folytatja: — Ma harmadik órám volt a történelem, Husz Jánosról tanítottam. Amikor beléptem az osztályba, lárma, futkározás és kisebb csetepaté fogadott. De a legszomorúbb az volt, hogy a tanári asztal előtt egy nagy darab vajas kenyér hevert a földön. A fiúk riadtan álltak meg, amikor észrevették és bűntudattal vizsgálgatták a padlót. Egy szót sem szóltam, hanem felvettem a földről a vajas kenyeret, és a tanári asztalra tettem. — Miért nem kérdezted meg, hogy ki dobta el? — Mit értem volna vele? A gyerek nem szereti a prédikációt. Néhányan elpirultak, és zavartan kezdték rakosgatni a holmijukat. Megszégyenítettem őket. Én, az öregember, lehajoltam a kenyérért. Ezt nem fogják elfelejteni! Csak nagyon szomorú lettem. — Miért? — kérdeztem most más kíváncsian. — Mert eszembe jutott a saját diákkorom. Ha jaj! Mennyit koplaltam én akkor! Ilyen szép karéj vajas kenyeret talán sohasim tízóraiztam az iskolában, ök pedig a földre dobják. Nem tudják, hogy mit tesznek. Egyszer beszéltem nekik, hogy milyen nehezen éltem kisdiák koromban. Hitetlenül hallgattak. Tudod, aki sohasem volt igazán éhes, az el sem hiszi, az ilyesmit. — Nem hiszik el? — Nem. A szülőknek is nehezen hisznek. A múltkor megvizsgáltam az osztályomban a szemétkosarát. Még téli-szalámiszeletet is találtam benne. Ma azonban egész órámon dermedten ültek. Szinte tátva maradt a szájuk, amikor a kenyeret magammal vittem. Talán megértették, hogy a kenyér az élet... Az öreg elhallgatott, majd kifújta szipkájából a cigarettavéget. — De most már örülök is — szólalt meg váratlanul — csak ebben az örömbe üröm is vegyül. Nem értelek, István. — Azért örülök, mert ezek a gyerekek sohasem éhesek. A mai szülök vastag vajas kenyerekkel küldhetik őket az iskolába. Ez jó! De azért a szülőknek is tenniük ktellene valamit, hogy a gyerekek megbecsüljék a kenyeret! Ez még jobb lenne! — tette hozzá és elgondolkozva nézett maga elé.
