A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-04 / 40. szám

A% ember és a természet Mark Mityin akadémikus válaszol hét kérdésre (Folytatás) 5. A természet nem vétkes. Ki hát a vétkes? Az ember által megzabolázott nagy ter­mészeti erőket tehát nem használják jel, vagy csak olyan mértékben hasznosítják, ami egyáltalán nem biztosítja az emberek jólétét, életük állandó felfelé ívelését. Sok ország pedig nem aknázza ki azokat a ha­talmas lehetőségeket, amelyekkel növelni lehetne az emberiség gazdagságát. Mindez csak egy valamivel magyarázható: a társa­dalmi élet anarchikus, szervezetlen formái a kerékkötök. 6. Mit hoz a béke az emberiségnek? Az utóbbi száz esztendőben nem telt el 'egyetlen évtized sem véres összecsapások, vagy háborúk nélkül. Az első világháború hadszinterein több mint 70 millió, a második világháborúban 110 millió ember harcolt. Az első világháború eredménye: 20 millió nyo­morék és 10 millió halott. A második vi­lágháborúé, nem teljes adatok szerint: 22 millió halott és több mint 34 millió sebe­sült. Ezek az adatok nem terjednek ki a Kí­nában elpusztult emberéletekre, valamint azokra sem, akiket fasiszta koncentrációs táborokban pusztítottak el. Hatalmas anyagi értékeket emésztett fel ez a két háború. A közgazdászok kiszámí­tották, hogy az első világháború annyiba került, hogy abból a pénzből a mozgósított 74 millió katona egy-egy szép házat vásá­rolhatott volna magának, jókora földdel. A második világháború közvetlen kiadá­sai olyan hatalmas összegre rúgnak, amely elegendő lenne arra, hogy a világon min­den gyermek középiskolát végezzen, minden család ötszobás házba költözzék és minden ötezer emberre egy pompásan felszerelt kór­ház is jutna. Nem nehéz elképzelni, hogy a termelőerők micsoda hallatlan növekedése lett volna elérhető, ha a háborúkban részt­vevő sok millió ember termelőmunkát vég­zett volna, ha a pusztításra pazarolt felbe­csülhetetlen anyagi forrásokat alkotásra for­dítják. Ha a háborúnak útját álljuk, az élet a Földön már napjainkban sokkal bőségesebb lehet. 7. Milyen jelenleg a társadalom és a ter­mészet kölcsönös viszonya? Napjainkban új technikai jorradatom megy végbe, olyan nagyszabású, amilyenre a történelemben még nem volt példa. Csodá­latos lehetőségek nyílnak, hogy az emberek meghódítsák a természetet és megteremtsék az anyagi javak olyan bőségét, ami fedezi az emberiség összes szükségleteit. E orra­dalom legfőbb jellemvonásai: az atomener­gia fellmsználása és a sebesség hallatlan nö­vekedése. Soha nem látott lehetőségek nyíl­nak a földkerekség különböző pontjain élő népek közeledésére. Ahhoz azonban, hogy a modern technikai forradalom összes potenciális lehetőségeit felhasználhassuk, igazságos társadalmi vi­szonyokat kell teremteni, amelyek között megszűnik a termelési eszközök magántu­lajdona, az ember ember általi kizsákmányo­lása, és megvalósul a népgazdaság tervsze­rű irányítása állami méretekben. A szocia­lista országok baráti közösségében ilyen vi­szonyok vannak, és ez hatalmas eredménye­ket biztosít számunkra. Természetesen a szocialista rendszer be­vezetése valamely országban — az illető nép ügye. Megengedhetetlen, hogy a né­pekre valamilyen társadalmi és politikai rendszert kényszerítsenek kívülről. Az emberiség előtt az a feladat áll, hogy gyorsabban haladjon a fejlődés útján. A va­lóban harmonikus társadalom megteremtése teljessé teszi az ember uralmát a természet fölött s a legnagyobb mértékben elősegíti majd a természeti javaknak az egész embe­riség boldogulása és felvirágoztatása érde­kében való felhasználását. e színhelye felé egyre közeledett a front: a felperzselt, elnéptelenedett ukrajnai falvaktól alig volt távolabb egy kétórás repülőútnál. Ha ilyen tömegben valaki ismerősét szólítja, az aligha veszi észre. Az utcán tolongok közt egy fekete bajuszkás férfi hirtelen megragadta a mellette elhaladó nő karját, és oroszul — közvetlen, csak­nem családias modorban megszólította: — Látja, Marjusa, hol nem akadunk egymásra! Csak összecsomagolta cókmók­ját, a aztán usgyi, föl Bukarestbe. Még mindig fogva tartotta a kezét, ami arra vallott, hogy valóban meghitt, régi ismerősök. Az asszony már nem volt a legfiatalabb, de sudár, gyönyörű termete feledtette korát. A nap rózsaszínre éget­te szépvonalú nyakát, mely fölött ezüstös­re őszült könnyű hajkorona hullámzott. Ezüstszürke felöltője és rózsaszínű kézi­táskája tökéletesen illet e hajkoronához és a nap sugaraitól piruló bőréhez. Ám szeme lázasan csillogott, és keze. mikor tétován homlokához emelte, látnivalóan remegett. — A fej^m fáj, Sztánya. 0, hogy fáj a fejem! — Beteg talán? Legalább tud róla az az ... úrlovas ? — Valami jóvátehetetlen szörnyűség esett meg rajtam. .. Most úgy viselke­dem, akár egy beteg macska. — Talán még Szófiában kezdődött? — Igen. Még kedden. — És George? Nem figyelte meg, hogy megváltozott volna. — Egyetlen egyszer sem csókolt meg azóta — felelte, s el sem mosolyodott. — Meg se csókolta és fejfájást kapott? — Miért vallat úgy, Sztánya? Talán tud valamit? Ámbár az'igaz, a fejem szörnyen A Román Királyság 1944 augusztusában abbahagyta a háborút. A vörös hadsereg előrenyomuló egységei minden pillanatban bevonulhattak Buka­restbe. A város keleti bejáratainál a fron­tokról szökött katonák és kocsivezetők már levágták vállpántjaikat, derékszíju­kat is elhányták; s bár az éjszakai me­netelés kifárasztotta őket, élénken ma­gyarázták a járókelőknek, mi megy vég­be a Dnyeszter és a Prut között: tizenöt német dandárt a szovjet egységek hara­pófogóba szorítottak — a román katonák megadják magukat, vagy a németek ellen fordítják fegyvereiket. A főváros lakosságának tömegeit pánik fogta el. El-elözönlötték az utcákat, s új­ra szétszakadoztak, akár a kiömlött hi­gany — s újra összeverődtek a tereken a hangszórók alatt. Ott várakoztak a fegy­verletételről szóló királyi hirdetményre. A főváros különb! ő negyedeiben nem egyforma lelkesedéssel várták a szovjet hadsereg egységeinek bevonulását. A külvárosokban a felfegyverzett mun­kásőrségek sorra elfoglalták az üzemek igazgatósági épületeit, irodáit és a műhe­lyeket. A kommunisták a fasiszta terror hosszú évtizedei után most első ízben NYIKOLAJ ATAROV szóltak nyíltan a munkásokhoz. A börtö­nök kapui sarkig kitárultak, s a szabaddá lett politikai foglyok ujjongva kitódultak az utcára. Ám a csendes villanegyedekben az előkelő villák tulajdonosai szorongva virrasztottak. Begyújtottak a kandallókba, s elégették éveken át összegyűlt levele­zésüket, jegyzeteiket és okmányaikat, mert úgy érezték, hogy mindez most ve­szedelmet hozhat fejükre. Az olcsó Dakija szálló ajtaja virradatig csapkodva nyílt­csukódott, s odabenn részeg hangok lár­máztak — a katonaszökevények mulattak itt most utoljára. Milyenek tulajdonképpen az oroszok; s búcsúzóul vajon milyen meglepetést ké­szítenek a németek? Máris bombázták volt szövetségesük fővárosát. A királyi palota felett porfelhők szálldostak. A gránátosok medvesapkáit belepte ez a szürke por, s ők maguk holtfáradtan elhúzódtak a ki­rályi palota vaskerítése mentén. Csak a feketebörze nem hazudtolta meg magát: a szűk belvárosi utcában lármás tömeg tolong a kirakatok, vitrinek előtt — a vastag, tarkabetűs reklánjok alatt. A fővárosnak ez a zuga olyan képet nyújtott, akár a karácsonyi vásár. A szé­dületes veszteségek és üzleti nyereségek 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom