A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-04 / 40. szám

Ä bökKemft Igaz: még nem nagy jubileum. Csak az első, szerény ünnep. De mégis fontos és jelentős állomása a modern kínai táncművészetnek: fennállása ötödik évfordulóját ünnepli a pekingi balettiskola. A kínai balettnek még nincs nagy múltja. 1954-ben, tehát öt évvel ezelőtt alakult meg a pekingi balettiskola. A külföldi, főleg a szovjet táncművészek és szakemberek keze alatt azóta egész sereg fiatal, tehetséges táncos jutott a táncművészet legmagasabb fokaira. Eleinte csupán részleteket tanítottak be a leghíresebb balettekből, a „Csipkerózsikából" a „Diótörőböl", egy-egy jelenetet ismertetve meg az igyekvő kínai táncosokkal. A gyors sikereken felbuzdulva azonban 1957-ben már sor került egy teljes 3 felvonásos balett betanítására, illetve bemutatására is. A kínai balettművészet a párt gondoskodásának és irányításának, valamint a nagy Szovjetunió segítségének köszönheti hallatlan gyors fejlődését. A legnevezetesebb szovjet művészek segítettek a pekingi balettiskola megalapításában. Ök képezték ki a balettiskola első koreográfusait és táncosait is. Azóta nagy lépésekkel, ha szabad így mondani: tánclépésekkel halad előre a kínai balettművészet, melyből természetesen nem hiányoznak a népi elemek sem. A fiatal kínai táncosnők és táncosok ma már világviszonylatban is megállják a helyüket. Sokat tanultak, sokat tudnak. Öt év alatt évtizedek munkáját pótolva s végezve jutottak el az elsők közé. (z) A művészeti dolgozók lakóépületében megüresedett egy lakás. Ketten nyújtottak be igénylést a lakásra: Grecsiskin festőművész és Zagorkin, a költő. A költőnek nagyobb esélye volt. Leginkább arra a beszélgetésre számított, amelyet a napokban folytatott a tanács végrehajtó bizottsági ülésén az elnökkel, Iván Szemjonovics Makszimovval. A tanácselnök jóakaratúan, mosolyogva mondotta a költőnek: — Ne (élj semmitől, amíg engem látsz! Tiéd lesz a lakás. Én magam veszem kezembe az ügyet. Csak formaságból tűztük napirendre a kérelmedet. Hát mondd, lehet széllel szembe fütyülni? Ugye, hogy nem lehet... Az értekezlet előtt mindkét igénylő az előszobában ült. Grecsiskin a titkárnő körül legyeskedett, sugdosott neki, s közben mérgezett nyilakat lövöldözött tekintetével a vetélytársára. A boldog költőnek meg a mája is röhögött, átszellemült arcán habkönnyű mosoly játszadozott. Amikor behívták őket az ülésterembe, az elnök így szólt: — Hallgassuk meg először a költőt. Zogorkin elöljáróban minden tehetségét latbavetve csepülte jelenlegi lakását. Iván Szemjonovics bólogatott, sőt még közbe is szólt, hogy a költő oldalára billentse a mérleg nyelvét: — Szűk odúban lakik, kérem, nem embernek való ... Rátérve hivatása ecsetelésére a költő kijelentette: — A versírás nem csizmatalpalás. Különleges lelki alkat, tehetség kell hozzá, valamint megfelelő környezet. Iván Szemjonovics nem adta meg a szót Grecsiskinnek, hanem rögtön bejelentette a döntést: — Cgy gondolom a festőművésznek kell kiutalnunk a lakást. A poéta elvtárs még várhat. így is határoztak. A bökkenő az volt, hogy Iván Szemjonovicá Makszimov fiatal korában csizmadia volt. (A talpnyaló temetése című szovjet j sza tiragyü jteményböl) De bármennyire elcsigázza is őket a harc és a hosszú menetelés, azért mindig akadt köztük egy-egy tréfás legény. Akadt most is. — Itt a határ. Hol vannak a fináncok? — mókázott egy agyonizzadt inget viselő tüzér, míg hűségesen baktatott a nehéz ágyű mellett. Egy idősebb katona, aki egészen odaszorult a híd korlátjához, így adott hangot a felháborodásának: — Most majd saját bőrükön érzik, mit jelent a fatális háború. — Talán totális — gondolta magában Susztov alhadnagy, de nem ért rá, hogy kijavítsa a katonát. Ügyelnie kellett, hogy baleset nélkül, épen vigye át a hídon a katonai kémelhárító rádiókocsiját. Mikor megpillantotta a közlekedést irányító egyenruhás lányt, már nem tudott ellentállni csipkelődő hangulatának, mely mindenkor feltámadt benne, ha fehérnépet látott: — Mondd csak, húgom, messze van-e még Berlin? — Gyerünk! Gyerünk! — förmedt rá a lány rekedt hangja. Szláva Susztov csak rákacsintott. Dása Ducsinyovát ismerte fel benne, bár arckifejezése most igen komor volt, ajka is kicserepesedett, s a fülcimpáját borító finom pihék megvastagodtak a szálldosó portól. A lefeayverzett román katonák a parancsnokság engedélyével hazatérhettek. Most megrekedtek a hídon, és Dása irgalom nélkül a korláthoz kényszerítette őket. — Térjetek ki, ebadták! Ráértek. Ti már befejeztétek a háborút... (Folytatjuk) megfájdult. Aztán ízületeim is. Szédültem és elfogott a hideglelés. — Érti hát, miről van szó? — kérdezte a Sztányának szólított férfi. Hangja egészen elrekedt, s még egyszer megismételte a kérdést: — Érti-e? — Igen. Rájöttem — felelte az asszony. Bal kezén kissé lejjebb húzta a finom kesztyűt, s alatta egy kis pattanás vált láthatóvá, amelyet gyűrű alakú gennyes képződmény vett körül. — Ezt állapítottam meg — mondta. Ajka megremegett, és szemébe könny tolult. Kedves Sztánya, mit gondol — ő tette? Erre vetemedett, hogy megszabaduljon tőlem? Zavarát tükröző szavai legmélyén, mintha valami vigasztalásért esengett volna. Ám társa durva tréfára fordította a dolgot: — Hát egyáltalán megszabadulhat magától valaki ? Hiszen közismert tény, hogy maga idegbeteg. A férfiak tömegében ekkor megtermett rendörök törtek utat maguknak. — Megvárjuk, míg odábbmennek — szólt tárgyilagosan a fekete bajuszkás férfi. Egész megjelenése az olcsó regények hőseire emlékeztetett. Csokornyakkendője az energikus vonalú áll alatt, telt, rekedtes hangja, hajának briliáns csillogása túlhajtott, hamis előkelőség benyomását keltette. A hercegek és lakájok egyformán rendelkeznek e tulajdonsággal. — Már előbb meg akartam kérdezni — szólt, mihelyt elhaladtak a rendőrök —, valóban dolgozott a németek számára ? Az asszony elmosolyodott . — Azt aondolja, hogy az Ezüstke álnév engem leplezett? Be furcsa maga. Miért tettem volna. Egyszerűen szerettem Georget. Most pedig, mint a beteg macska elszöktem, hogy ne otthon érjen a halál. — Most már gyorsan hadarta a szót, szinte dadogott. — George ki van szolgáltatva az albínó szörnyeteg kénye-kedvének . .. Mindkettőt gyűlölöm, és nem akarom, nem akarom, hogy... Sztánya szemében hirtelen valami kegyetlen őszinteség tükröződött: — Szeret is — gyűlöl is! Ám tudja-e, szépasszony, hogy réges-régen halálra van ítélve? Igen. Az volt már abban a pillanatban, mikor belement ebbe a játékba. Akarja, vagy nem. a Sonderkommando katonáinak sorsára jut. Ha nincs többé szükség rájuk, megölik őket. .. Ijedten hátra fordult. A lassan mozgó tömegben valami különös eset zavarta meg. Az emberek hirtelen szétugrottak. Valaki felkiáltott: — Valami rongy gyulladt meg. Csak egy rongy! Ugyan ki dobta ide? Nyomorultak! Hiszen ez provokáció! A pÁnik csak néhány másodpercig tartott. Am a bűz még sokáig ott terjengett az utca felett, s nyugtalanította a járókelőket. 2. A szovjet utászok ideiglenes hidat vertek a Prut felett. Autók és ágyúk sokasága dübörgött keresztül rajta, s folyvást nyikorgott, dörgött a súlyos terhek alatt. Alkonyodott már. A katonai alakulatok kínosan lassú menetben vonultak át a hídon éjszakai szállásaik felé. Ez lesz első pihenőjük az ellenséges, idegen földön. A háborútól érintetlen falvakban és városokban hajtják álomra fejüket a fáradt katonák. 11