A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-09-13 / 37. szám

meri ha már kínlódik velem, hát azt is megcsinálja, mert úgyis csak az ő baja lesz, ha nagyobbra szakad. Engedelmeskedtem. Üj fónalat sodorintott, kétszer-háromszor szurokkal meghúzta, egy óriási görbe tűt akasztott a végére, s egy-kettőre bevarrta az újonnan felfedezett sebet. Egy csípősszagú fekete ecsettel megkente, megkefélte, s amikor felhúztam, láthatóan meg volt velem elégedve. — Na, mehetsz a bálba! De elébb fizess? — ripakodótt rém félig komolyan, félig tréfásan. Köhécselni kezdtem, amiből könnyű völt kitalálni, hogy miként állok pénz dolgában. — Tessék felírni — nyögtem ki halkan. Nem szólt, csak sóhajtott egyet, s újra elővette az adósok könyvecskéjét. (Harmadszor azon a délután.) Nehézkes betőivel beírta a nevemet, s gondosan odarajzolta öz ösázeget iá, égy kicsit nyitva tartotta, töprengett felette, majd belétette ä lapos cérűzát is, s csak ákkor nézett újra ráftl. — Hej, fiam! Nehéz időket élünk! Kíméljétek egy kicsit magatokat. A rosáz cipő nemcsak kiadás, hanem előbb-utóbb betegség is. No, menj hát isten hírével, de ha még egyszer így szétszaggatod a cipőd, én is elnadrágollak. Elköszöntem. Telt-múlt az idő, a hó rohamosan eltűnt. Pityu visszaszögelte a méhes deszkáit, s vártuk a tavaszt. Meg is jött, habár egy kicsit esős volt - ám mégis tavasz volt. Somfavirágot szedtünk, fűzfasipot, később aztán csak sóskázni jártunk. Pünkösdre azonban már egészen nyár lett. Az ég olyan szép volt a magasban úszó felhőkkel, mint egy színes levelezőlap. A lányosházak kapujában fehér nyírfák büszkélkedtek, a házak előtti kiskertekben már kinyíltak az első virágok. Ünnep volt a faluban, igazi ünnep, a körhintás is megérkezett három bódéval. Tarka-barka építménye az egész falut a piactérre vonzotta. Hát még amikor a verkli is működni kezdett! Az volt csak igazán szívderítő dolog. Festett hinták, sörényes lovak, kecses hattyúk, jámbor csacsik és bárányok röpültek körbe-körbe, rajtuk sikongó fiatalok. Hej, de boldog volt, aki legalább egyszer felülhetett! i Mi is sokáig ott bámészkodtunk a tömeg között. Egyet gondoltam, s hazafelé vettem az irányt. Titkos reményt tápláltam magamban. Abban bíztam, hogy hátha kirimánkodok édesanyámtól egy kis aprópénzt. Igaz, délig egyszer már próbálkoztam, de hiába. Mikor a pitvarba értem, idegen beszédre lettem figyelmes. Megálltam, hallgatóztam. — Hisz ez Marci bátyám! — ismertem meg a hangját s örömmel berontottam. Csakugyan ő volt. Látogatóba jött Szinpetriből, s édesapámmal jókedvűen poharazott. Könnyű volt kitalálnom, hogy a bort is ő hozta, s csodálattal néztem harmonikaszárú juhász-csizmáját. Igazi, vérbeli juhász volt. ő is másoknak szolgált, de mióta juh meg juhász van a világon, nem kell őket félteni! Néhányat magának is tarthat minden juhász, a harmadát magának nyírja, és a felét egész nyáron magának feji. Nem is beszélve az elhullásról, ahol csak a bőrrel kell elszámolni. Ha látogatóba jött, mindig hozott valamit, és így kedves vendége volt a házunknak. Kezet fogtunk, beszfélgettünk. Megkérdezte, hogy milyen volt a bizonyítványom, s miután csillogó szemmel, kielégítő választ adtam, velem is koccintani akart. — Jól van, csak igyekezz. Csak tanulj, hátha mép hasznát veszed valamikor. Ámbár egy tintanyalő semmivel sem különb ember, mint egy juhász — s tréfásan megpenderitette hetyke bajuszát. — De — tette hozzá komolyan — talán mégiscsak könnyebben él egy kicsit. Koccintottunk, de én nem ittam. — Fiam, fiam, mégiscsak más ember vagy már, mint mi vagyunk. No, ha nem iszol, hát adok neked egy kis cukorkára valót. Ez a tiéd, költsd, amire akarod. Kissé szabódtam, de inkább csak illendőségből, aztán vidáman csúsztattam zsebembe a ragyogó egypengőst. Mesebeli nagy pénz... Gazdagnak, boldognak, éreztem magam. Még ha a két öcsémmel megosztom, akkor is tekintélyes summa! Aztán újra beszélgetni kezdtek. Édesapám szidta az intézőt, aki egy akaratos, rúgós lovat adott a kezére, Marci bátyám szidta á gyapjúbeváltót, mert az egész idei nyírást mind másodosztályúnak vette át, pedig egy szálig finom, cigaja-gyapjú volt. Ott hagytam őket. Jókedvemben olyanokat ugrottam, akár egy bakkecske. Ütközben azonban le kellett fékeznem, mert találkoztam a legnagyobbik Petrőczy lánnyal, Évivel, akibe akkortájt halálosan szerelmes voltam. — Szervusz! — Szervusz! •— Hová mégy? — Megyek a ringispilhez! — mondtam nagy-nagy önérzettel, s közben szórakozottan megpergettem tenyeremben a pénzt. Csillogott villogott. Már majdnem kiszaladt Évi száján, hogy vigyem el őt is, de mégis meggondolta, csak ennyit mondott: — Hát csak menj, később majd én is elnézek - és ellibegett. Üjból nekibiztattam magam a futásnak, de hirtelen elémbe toppant az ismerős kis tábla: „Kozma Imre cipész". Hű a nemjóját! Majd kirázott a hideg, hiszen én még tartozom az öregnek, Lelassítottam, s gondolkodva, töprengve ballagtam. Mit tegyek? Különféle számvetések keringtek a fejemben, érvek és ellenérvek, gyerekes vágyak és felnőtt komoly gondolatok. Döntöttem. Visszafordultam, s óvatosan benyitottam a rácsos kiskapun. Végigmentem a keskeny tornácon, s bekopogtam a műhely nyitott ajtaján. — Bujj be! Ebédutáni pihenőjében a mester most is a Függetlenséget olvasta, s bizony tágra nyílt a szeme, amikor rám emelte tekintetét. - Ejha! Tán csak nem a lábujjadat kell felvarrni?! — Nem a! — vágtam rá komoly ábrázattal. — Hanem? — Pénzt hoztam. Ez nagy sző volt. Erre már az újságot is le kellett tenni. — Milyen pénzt? — Hát az adósságot! — Hű, az ám! Te még tartozol nekem! Irgum-biírgum, majd elfelejtettem. Aztán elővette az adósok könyvét. Soká lapozott, soká keresett benne. Egyszer csak megállt a kejze. Láttam, mér ráakadt a nevemre. — Mind kifizeted? — Az a kérdés, rp.űPnyi lesz. •— Egy pengő, A Jancsié meg a tied. Kerek egy pengő. (Folytatás a 23. oldalon) 19