A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-09-13 / 37. szám

o KOVÁCS ISTVÁN AZ ADÓSSÁG tt kezdem a dolgot, hogy szánkózni vöitunk & Gobolyán Bodnár Pistával meg Hunyák Pityuval. A szánkó Bodnár Pistáé volt, ez azonban csak annyiból lényéges most, hőgy amikor Marton Jani bácsi öreg szilvafája nem akart előlünk kitérni, a szánkó igazságos három egyenlő részre szakadt, s a bakancsom talpa is búcsút mondott a felsőrésznek. A szán­kó miatt Pistát otthon alaposan elverték - s azt üzente a hú­gával, hogy soha többet nem szól hozzánk az életben. Így történt aztán, hogy másnap Hunyákéknál haditanácsot tartottunk: Pityu, én, no meg Bodnár Pista, a legszenvedélye­sebb szánkózó. Azon törtük a fejünket, hogyan lehetne valami szánkót szerezni. A tervezgetés vége az lett, hogy a méhes oldaláról szép csendesen leemeltünk két szál deszkát, azután fürészeltünk, fúrtunk, szögeltünk, s egy rövid óra múlva újra a hegyen voltunk. örömünket azonban két esemény alaposan megrontotta. Pityut a méhészkedő nagyapja egy félóra múlva a méhes végéhez kö­tötte némi elmélkedés céljából — én meg a bakancsomat kötöz­tem állandóan holmi dróttal-madzaggal, mert a télvégi hóvlz ott buggyant ki belőle, ahol előzőleg minden megerőltetés nél­kül be is mehetett. Igy húsz év után az ember már igazán őszinte lehet, s ma már bevallom, hogy e két zavaró körülmény közül a méhesben lejátszódó tragikus dolgok nem nagyoil bántották lelkiismerete­met, mert ma neked, holnap nekem, - haném a cipőm, az szörnyen bántott. Fájt érte a szivem, mert nehezen vásárolt, becses jószágom volt - vasárnap vasárnapi, tavasszal tavaszi, sőt édesapám, még azt is mondta ősszel, amikor a tornaijai vásárról hazahozta, hogy: — Ügy kiméld, fiam, hogy még házasodni is ebbe mégy majd! Szóval itt már marcangolt a fiúi lelkiismeret, mert a me­zítlábas falusi nyár még mesz­sze volt — s ki tudja? — hát­ha csakugyan nem kapok emiatt majd feleséget se? Egyszóval a cipőm kutyául nézett ki, pedig hóolvadás ide­jén sokkal jobban kellett a jó lábbeli, mint kopogós télben, mert ha vizes, lucskos volt a lábunk, a különféle gyerek-nya­valya egy-kettőre ágybadöntött, akkor aztán ihattuk literszám­ra a „herbatét", mert az orvos bizony akkortályt elérhetetlen fényűzés volt a szegény ember gyerekének. Tenni kell valamit! — volt az általános vélemény. — Vidd el Kozma bácsihoz! — villantotta fel diadalmasan Jancsi öcsém a jő javaslatot, akinek néhány nappal azelőtt szintén az öreg Kozma tatarozta ki megviselt cipőit. öcsém ötlete helyén való volt ugyan, de a megvalósítása mégsem volt olyan egyszerű. Először is: szülői engedélyt kel­lett volna kérnem, hogy szaporíthassam az adósságot, mert a magunkfajta szegény embernek csak akkor volt egy kis pén­ze, ha a szentgyörgynapi vásáron sikerült egy-két malackát eladni, vagy ha a szakajtóban gondosan összegyűjtött tojást egyszerre megvásárolta valaki. Másodszor: hátha- már ülnek egynéhányan a szurokszagú, kopott deszkalócán, akik várják a mester úr kezenyomán újjászületett lábbelit? Harmadszor: nem lődit-e ki a suszter az ajtón? Mert alig egy jó hete, hogy én ls nála jártam, s szigorúan a lelkemre kötötte: — De aztán kiméld meg, mert az ég se győzi rátok a munkát! Mit lehetett azonban tenni: házunkat óvatosan megkerülve, újra csak a zöldkötényes Kozma bácsihoz igyekeztem. Némi kerülő után eljutottam az öreg házához. Átmentem a keskeny tornácon, annak a végében volt a mű­hely. Bekopogtam. — Bujj be! — volt a tömör, érthető válasz. Illedelmesen köszöntem, ketten is fogadták, s pironkodva állva maradtam. — No, legény mit hoztál? — kérdezte a mester aki épp a Za­char Laci bácsi nagy csizmáit varrogatta. Egy kis munkát lioztam. — Az apádét? — Nem. — Neeem? Talán csak nem a bakancsodat rúgtad szét me­gint? — és szemrehányóan rámtekintett sűrű szemöldöke alól. — De igen, — gyóntam neki halkan. - Leválott tegnap dél­után a talpa. — Mutasd. — Odaléptem, s közben Máté Pista bácsi is közelebb hajolt, úgy szemlélték elcsúfított szöges bakancsomat. — Hát ebből az isten se csinál többet bakancsot! — hangzott el felette a szakvélemény. — Valósággal eszitek a lábbelit. Nem győzök rátok dolgozni, s közben megpiszkálta az ásító, elázott talpat. — Most különben sem érek rá. Látod, ez is sürgős, mindjárt érte jönnek/ aztán még ketten ls itt várnak előtted - s a kis lócára mutatott. Megint megnézte a cipőm, s tovább beszélt. — Ezenkívül van még egy nagyon sürgős postamunkám is, ahnit már ma délre be is kellett volna fejeznem. Minden pilla­natban jöhetnek érte, — s előhúzott a sarokbői egy pár fényes szárú, félig elkészített gyönyörű lakkcsizmát. A készülő új csizma fényében valósággal megsemmisült az én viharvert, rongyos bakancsom, s álltam hát középen leverten, tanácstalanul, s közben már azon főtt a fejem, hogy mit mondok majd másnap öérecz tanár úrnak, ha esetleg édesanyám nem enged el ilyen cipőben iskolába. — Hát akkor jó — törtem meö a csendet. - Majd eljövök holnap — s máris az ajtót kaparásztam. — Nocsak, mutasd még egyszer — szólt rám a mester. Né­zegette, forgatta, még a térdem is majd kicsavarta, s a lábam ujját tréfásan megszorította. — Ei a te lábad? — Az a! — mondtam vidámabban, mert már bízni kezdtem. — Azt hittem, hogy valami liba-láb. Olyan lucskos és hidég, mint a patak szélén ácsorgó gúnáré. Nevettek. Én is nevettem. — No, vesd le hát, s ülj oda a kályha mellé. Gyorsan cselekedtem. Még egy szőrzsák darabot is kaptam, hogy belülről is törül­gessem ki vizes cipőmet, aztán lassan, kellő távolságból úgy­ahogy ki is száríthassam. Csendesen üldögéltem a jő melegen, s közben nagy figyelem­mel hallgattam beszélgetésüket, úgy eldöntötték ott Európa sorsát abban a kicsi, csöndes műhelyben, hogy gyönyörűség volt hallani! Máté bácsi, a vén községi kerülő néha hangosan felolva­sott a Függetlenség című új­ságból, aztán alaposan megvi­tatták a hihető és hihetetlen dolgokat, olykor-olykor egy vaskosai nevettek is, de in­kább elégedetlenség csendült ki a szavukból, és jól láttam, hogy homlokuk barázdái .milyen sűrűk és milyen mélyek. Közben a homály is egyre közelebb jött a kertek alól, be­kukucskált a tenyérnyi ablakon, bedugta vékony ujjait aziajtő repedésein, felmászott az izzadó falakon, aztán szétfolyt a füs­tös gerendákon, mint az őszi köd a Galyagos felett. Az emberek már elmentek. Ki-ki a maga dolgára. Már csak ketten voltunk. Én a kályhánál, a mester az ablak közelében. A sűrűsödő alkonyatban ülve még egyre csak orvosolta, szögel­t&, varrta a Nagy Pista bácsi bakancsait, mert reggelre annak is készen kell lennie, hiszen hajnalban az erdőre mennek fát vágni. Mindjárt jön érte a felesége, aki dél óta már kétszer is megsürgette. Mikor aztán befejezte, világot gyújtott. — Na, megszáradtál-e már? — Meg. — Lássuk csak hát azt a roncsot. Kaptafára húzta, egy keskeny szíjjal a térdére szorította, s csak úgy találomra végigkopogtatta, mint az orvos a nagybe­teg hátát. — Rettenetes nyuzárok vagytok. Az ember nem is tudja, hogy hol kezdjen hozzá. Hoztál-e valami talpat? „Ugyan honnan hoztam volna én talpat!" — gondoltam ma­gamban, de csak bűnbánóan ennyit szóltam: — Bizony azt nem hoztam. — Hát akkor miből csináljam meg ? — Nem tudom ... — Nem tudod, nem tudod — ismételte az öreg dohogva s köz­ben a lim-lom között keresgélt. Talált is egy gyeplő-darabkát, s félkörben a talp köré illesz­tette. — Szétszakadt az egész branzol! - állapította meg közben. Ettől aztán úgy megijedtem, hogy sokáig nem is mertem oda­nézni. Ki tudja, milyen nagy baj lehet az, ha a branzol is szét­szakad? Végre munkához látott. Itt szögelt, ott varrt, s közben szüntelenül korholt. Nagyokat pislantva mélyen hallgattam, csak a harisnyás lábam tapogat­tam meg néha-néha, hogy nagyon vizes-e még. Vagy egy órányit dolgozott, amikor így szólt: — Na, gyere csak ide, te lócsiszár. Húzd fel gyorsan — és tréfásan hátbavert. Amikor felhúztam, úgy nézett ki a másik mellett, mintha nem is a testvére lett volna. Egészen megszépült, megújult. Igaz, egy kicsit magasabb lett, mint volt, viszont ugyanannyival kes­kenyebb, ám ez engem egyáltalán nem ejtett kétségbe, örültem, hogy már nem tátong, és nem folyik bele a víz. Ahogy a halvány fény alatt ott gyönyörködtünk a befejezett munkában, még a másikon is észrevettünk valami kétújjnyi varrnivalőt, s rámparancsolt, hogy vessem le azonnal azt is, 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom