A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-07-05 / 27. szám

Frederica Garcia Lorca (1899-1936) A nagy forradalmi spanyol költő és drámaíró születésének hatvanadik évfordulóját ünnepeljük ebben az évben. G. Lorca a mély szimbólumok, szeszélyes képek tragikus sorsú poétája; költészetének két lidérce, a csendőr meg az erőszakos halál mindvégig elkísérte: csendörgolyó oltotta ki életét 1936-ban Granadában. FORBÁTH IMRE: Garda Lorca a nagy spanyol népköltő emlékére, akit a felkelők Granadában kivégeztek Eltörtétek a lantját s a szívét, ezt a vérvörös spanyol narancsot földretapostátok, miért tettétek ezt, gyilkosok? hiszen édesen, mint fiatal anyák bölcsődala úgy zengett ez a lant, mint tavasszal a kék andalúziai szél, mint Granada felett az ezüst hold éjfél-éneke, azon az éjszakán tágranyílt szeme halott tavában szomorúan úszták a csillagok, s az irgalmas szél nedves levelekkel takarta be csupasz mellkasát, mért kellett meghalnia? életről énekelt, s ti százezer fegyverrel hoztátok a halált, szabadságról dalolt, s ti csak kovácsoljátok népetek bilincseit, jövőt hirdetett, s a ti gyászos lépteitek nyomán fekete zászlóit gőgösen lengeti a múlt, ó, én tudom, költőknek poklokat járni adatott, míg gonosz röhejét hallatja a pénz, sárga bagoly szemekkel figyelnek az éjszaka démonjai, de halljátok a történelem döngö lépteit az évszázad boltívei alatt? már kél a' szabadság napja mindenütt az emberlakta földeken, vörösen, mint Garcia Lorca szíve, mint egy gyönyörű spanyol narancs! W Lovasember éneke Córdoba. Magány s messziség hona. Tarisznyámban olajbogyó, fekete kancámon a telihold, s én mégsem érek falaidhoz Córdoba. Vörös hold, fekete kanca szállj a szélben! Már soha nem érlek el, a halál les tornyaidról, Córdoba! Jaj, rppülj csak bátor kancám! Jaj, hosszú az út oda! Jaj, előbb ér el a halál, mint én téged, Córdoba! Córdoba, • Magány s messziség hona. (ANDRÁS LÁSZLÓ ford.) Szonett Tudom az arcom kisimul nyugodtan, s naptalan észak mohájába dűl. Kit higanyomnak, éber örömül szerettem, roncs lesz, tükre meg se moccan. Ki folyondárként élt. amíg mozogtam, s szabálya volt e testnek, mely kihűl, mint krokodilok öreg csöndje ül s enyészik el majd pírtalan a porban. Nyelvemre riadt galambocskák szállnak, csak perzselt rekettyék ízét, ha érzem, zamatát többé nem nyelem a lángnak, de ott élek majd minden holt levélben és lelke leszek gyötrött dáliáknak, fogoly törvények szabad jeleképpen. (TÍMÁR GYÖRGY ford.) Antonlto El Camborio elfogatása a sevillai úton Antonio Torres Heredia, Camboriók unokája, könnyű fűzfa-vesszejével híres bikaviadalra útnak indul Sevillába, Délcegen jár, lassú lábbal, arcán zöld hold bronzszín fényt vet, olajfényes fürtje csillan két szeme közt a legénynek. Ügy félúton, játszva tépett szép gömbölyű citromokat, s addig dobálta a vízbe, míg aranyra vált a paták. S valahol az út felénél, — hol egy szilfa állt még zöldbe', — arrajártak a csendörök és •elvitték megkötözve. \ A nap lassan menni készül s estjét panyókára vetve, suhogó, bő árnyat terít tengerre és csermelyekre. Az olajfák híven várják a Bak-jegyben álló éjet s ólom-hegyek hátáh ugrat mokány kancája a szélnek. Antonio Torres Heredia, Camboriók unokája, az öt csákó között lépdel s nincs kezében fűzfa-pálca. ' Rongy-ember vagy, Antonio! Ha te Camborio vblnál, piros vérből ötsugarú szökőkutat fakasztanál. Nem is vagy te Camborio, tán csak holmi zabigyerek. Rég volt már, hogy magányosan járták cigányok a hegyet. A vén kések szégyenkezve s porlepetten dideregnek. Este kilenc óra fele, mikor rázárult a fogda, a csendőrök vigadoztak citromlevet kortyolgatva. S kilenc óra fele este, hogy a vasrács rácsapódott, mint egy csikó véknyán a szór, a fényes ég felvillózott. (ANDRÁS LÁSZLÓ ford.) 17 A rajzok F. G. Lorca müvei