A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-02 / 31. szám

LOVICSEK t\A VIII. Gál Jánosnak összeszorul a szíve, mert keserűséggel töltik el felesége szavai. Eddig azt hitte, hogy tökéletesen ismeri az aszszonyát. Most döbbenet kopácsol az agyában, mert gyermekkorától úgy tudja, hogy az ember mérgében szokta kimondani az igazságot, vagyis hogy a nagy indulat mutatja meg az ember igazi arcát. - Én is keresek magamhoz valót... Majd meglátjuk, kinek lesz jobb! Hátha már nem is kell keresni? — fészkedődik szívében fájón a gondolat. Lehetséges volna!? Hazugságra épült volna eddigi életük?... Hazug lett volna a csók, ölelés s a szó? Mélyről, nagyon mélyről jön az ember sóhaja, és enyhén megremeg a homlokát törlő kéz. Sötét, rosszat sejtő gondolatok ereszkednek az agyára. Megpróbálja végigmotozni az együtt töltött tíz évet: akad-e rajta gyanús rés, homályos sarok... Vagy csak ő nem látott, csak őt vakította el a szerelem? Szerelem... Az iskola padjai között kezdődött. Erős, mély gyökeret eresztett, hatalmas, terebélyes lombot növesztett. Akkoriban úgy gondolta és érezte, hogy elegendő egy egész életre ... Egy egész életre! — Ne játssz a szóval, Jolán! — mondja Gál János nagysokára csendes fájdalommal. Érzi az asszony, hogy rosszat mondott, ugyanakkor azonban azt is tudja, hogy szavai a kívánt helyre találtak. Annyira összekuszált a lelkében minden, hogy most maga sem tudná megmondani pontosan: örömöt-e, vagy fájdalmat érez. Szavaival talán csak önmagát védi, a lekiismeretét nyugtatja. Mert az utőbbi időben olykor feljajdul a lelkiismerete, különösen mikor a kisfiú szemébe néz ... Egész valójában új színek, új izgalmak, egy új világ költözött: Pista. Miatta álmatlanok az éjszakái, miatta keresi az új utat, miatta szállt, perbe a lelkiismeretével. Férje minden tettében, minden szavában keresi az okot, ami mélyítheti, tágíthatja köztük a szakadékot. Jó, hogy az elmúlt éjszakán megtörtént, ami történt: ne higgye senki, hogy Gál Jánosné a rossz, hogy ő volt a hibás! Rossz?! Miért is lenne rossz? Minden embernek jogti van a szerelemhez, a boldogsághoz. Mennyivel más igy az élet, menynyivel szebb így minden: a nap ragyogása, a felhők járása, a szél muzsikája. Mióta az eszét tudja, még sohasem találkozott ilyen érzésekkel, még soha életében nem látta ilyen" csodálatosnak a világot. — Ne játsszak ? ... Nem, nem játszom, tudod te1

jől, hogy nem játszom — feleli az asszony nagysokára. — Hanem amit most tettél az apámmal, azt sosem bocsátom meg neked! Nem ezt érdemeltem tőled • És én a te apádnak soha azt se mondtam, hogy nem igaz. — Nem mondtad, mert nem adott rá okot, hiszen három év óta a szavát se igen hallatta ... Beismerem, hogy az apám különös, furcsa természetű ember, de becsületes! S a becsületességéért még senkit se vetettek meg! — mondja János lehajtott fővel, mintha csak önmagával beszélgetne. — Ez így van! Nem védem az apámat, mert, ha most ő lopott volna, ugyanezt tettem volna vele. mint az apáddal. Csak az fáj Jolán, hogy apád mellé állasz, hogy neki adsz igazat. — Miért fáj ez neked? — Azt kérded, hogy miért!? Hát azért, mert ebből látom, hogy én vagyok számodra a legkedvesebb ... János feláll és kifelé indul, de a hirtelen elötorpant Janika megállítja: — Itthon van, édesapám? — hebegi elfúlva. i— Itthon, kisfiam. A gyerek az apja nyakába csimpaszkodik, két lábával körülfonja a derekát, és úgy suttogja furcsán, könnytócsás szemmel: — De jó, de nagyon jó, hogy itthon van, édesapám! Gá! János különösnek találja a fiát: — Miért jó, kisfiam? Janika nem szól mindjárt, csak bújik, bújik az apjához és erősen szorítja a nyakát, mintha sohasem akarná elereszteni. — Azt beszélik a faluban, hogy... hogy magát agyonszúrták az éjjel... Ugye, ugye édesapám, csak engem akartak megríkatni ? — Csak téged, kisfiam — feleli Gál János ellágyulva, melegen, és megcsókolja a gyerek nedves szemét... Mély tenger a falu. Az események vihara olykor magas hullámokat kavar s a hullámok sodra, haragos moraja félelmetes, nyers ereje pusztító ... Sokszor nagyon szélsőséges az ítélete. A hullámok elcsitultával kitisztul, a látóhatár ... S így van ez a falu népével is. A túlnyomó többsége helyesen ítél. Különbséget tud tenni jó és rossz között, igazság és gazemberség között, különösen ha érzi, hogy az események mélyén a saját érdekéről van sző. A lucernalopást követő napon akadtak egyesek, akik elítélték Gál János cselekedetét az apósával szemben. De kik? Azok, akik maguk is hasonló utakon járnak. A falu túlnyomó többsége Gál János mellé állt, de nemcsak hogy mellé állt, hanem toronymagasra nőtt előttük az elnök alakja, akinek tisztelet, bizalom és megbecsülés jár. Még maga Bujtor Gábor is nagy tisztelettel beszélt róla a vendéglőben és erősen fogadkozott, hogy mégsem hagyja el a szövetkezetet, mert úgy látszik megjavulnak a viszonyok. Persze tökrészegre itta magát — természetesen hitelbe... *** Telnek, múlnak a napok ... A Gál családban mind feszültebb a helyzet. Pista és Jolán viszonya egyre mélyül, Jánosra pedig mindinkább az ötödik kerék szerepe jut. Egyik június eleji napon úgy adódik a helyzet, hogy Pista és Jolán magára marad. Az öreg Gál András kaszával ballagott ki a szőlőbe, hogy a mesgyén lekaszálja a füvet. János valahol a határban kószál, a gyerek meg a libákat hajtotta el a Szincére, s ott játszik a cimborákkal. Pista a takarmányhordáshoz van beosztva rakodónak, már kint volna a helye a határban, de addig-addig húzta ebéd után az időt, míg végül mindenki elment a háztól, csak ők kettecskén maradtak otthon. Nagy hőség terpeszkedik odakint, a konyhában sem kellemesebb a levegő, Pista mégis az ajtőhoz lép, becsukja és ráfordítja a kulcsot. Jolán kissé ijedten nézi a műveletet: i— Mit csinálsz, Pista? — Látod, bezártam az ajtót — mondja Pista olyanformán, mintha valaki a torkát szorongatná. — Ne... ne tedd... nem szabad... nem szabad, Pista!... Hátha talál jönni valaki?.. .Apa, vagy a János, vagy?... 14