A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-19 / 16. szám

jAz évad első nagy és tartós sikerét Mesterházi Lajos Pesti emberek című drámája jelentette. Nem szokványos darab ez a régi értelemben; az író szenvedélyes vallomása a közelmúltról nem fért el a szokásos keretbe; az események: a budapesti értelmiség sorsa 1941-től 1957-ig közel negyven képben pereg le előttünk, és ebből a filmszerűségből adódik, hogy a forgószlnpaddal be és kiküldött alakok valójában nem élik folyamatosan az életüket, hanem csak felidéznek belőle egy-egy jellegzetes pillanatot, amennyire ez a pillanat a korra, a történelem viharos • napjaira jellemző. Mesterházi drámájának nagy erőssége és erénye, hogy konfliktusa, a fasizmus összecsapása a humanizmussal és a szocializmussal világosan kerül kifejezésre. Látjuk a csírázó fasizmust éppúgy, mint az ellenállás kezdetét, látjuk mindkettőnek fejlődését, az egyiknek vad eltorzulását az ellenforradalomig, a revizionista támadásig, a másiknak eljutását a szocializmus építéséig. Erény az is, hogy Mesterházi dramatizált történelmében jóval többet ad a kor egyszerű bemutatásánál, különösen a darab első felében szólamok nélkül érvel és vitatkozik, feleletet keres és vitába száll, az ellentétek szembeállításával pártosan állást foglal, hogv végül a felvetett problémák sokaságából kihámozza az alapvető igazságot, megmutassa a szocialista rend igazi humanizmusát. Az a tény, hogy Mesterházinak íontosabb volt a kor hiteles és meggyőző rajza, mint szereplőinek egyéni élete, magával hozza azt, hogy főhőse, Mónika asszony kivételével csak halvány körvonalakban kapjuk alakjai sorsát. A feszültséget nem annyira a dráma hőseiben viharzó szenvedélyek, az általuk felvetett kérdések keltik, mint inkább a közösen átélt történelem, a közösen átszenvedett megpróbáltatás. Az. igazi nagy dráma intimitása így elvész, de cserébe a kor húsbaváqó valóságait kapjuk — és ez nem kevéj. Mesterházi drámájának tiszta erkölcsi ereje sokszor magával ragadja a nézőt, mert világnézeti és művészi igazsággal azt kapja, ami ma is élénken foglalkoztatja. És a nagy siker nem utolsó sorban egy kiváló művésznő, Bulla Élma érdeme, aki rokonszenves meleg asszonyiságát, gazdag árnyalatú tehetségét száz szinban tudja megcsillogtatni. A forradalom nem tűr érzelgősséget és hamis humánumot, nem szabad és nem lehet a forradalom ügyét olyanokra bízni, akik a megpróbáltatás óráiban hűtlenekké és árulókká válnak, igazolja Illés drámája. Kissé elnyújtott expozíció után a második felvonás Kun Béla beszédével és a játék két munkáshősének bátor helytállásával a szolnoki Tisza-hldon igazi színházi élményt nyújt, a befejező felvonás azonban csupán epilógusként hat, a dráma tömörsége és izzó hőfoka nélkül. A Tanácsköztársaság elbukik, beköszönt a fehérterror véres korszaka, ám a dráma végén feltűnik a szivárvány, a mennyboltnak hét színben tündöklő kapuja, és jelképesen jövőt ígér, akár azok a könnycseppek, amelyek a megszenvedett emberek szeméből peregnek. A közelmúltat, 1956 októberét és novemberét idézi a néző elé Darvas József Kormos ég című drámája a Nemzeti Színházban. Hőse, Joó Sándor író úgy érzi, hogy eddigi munkássága céltalan volt, műveit nem értették meg. Amikor megkezdődnek az ellenforradalom utcai harcai, amelveknek felidézésétől önmagát sem mentheti fel, bezárkózik otthonába. Az élet azonban betör a zárt falak közé és izgalmas drámai momentumok után — összecsapása fiával, konfliktus a hitvesével, fivére elhurcolása — megtalálja önmagát és a borongós, kormos ég mögül előtör a fény, amely megvilágítja az igaz ember útját. Ez a fény már nem jelkép, mint Illés szivárványa, hanem a valóság ténye. Darvas darabja az ellenforradalomról szól, és erénye, hogy nem szólamszerűen, hanem emberi sorsokon, konfliktusokon át ad hiteles •művészi korképet olyan napokról, amelyekben A Magyar Tanácsköztársaság 40. évfordulóját a Néphadsereg Színháza március 21-én Illés Béla Szivárvány című drámájának bemutatójával ünnepelte meg. A darab lényegesen több egy irodalmi emléknél, amely az 1919-es magyar proletárforradalom dicső napjait akarja megörökíteni és tanúságot tenni arról, hogy a magyar nép szine-java már negyven évvel ezelőtt összeforrt a munkásmozgalommal és a kommunista párttal. Az, hogy „a magyarországi proletárforradalcm — mint Kun Béla írta 1929-ben Illés Béla Ég a Tisza eimű nagyszabású regénye moszkvai kiadásának előszavában — nemcsak tehermentesítette az orosz proletárforradalmat, de magára vonta a nemzetközi ellenforradalom erejét is akkor, amikor az oroszországi Tanácsköztársaság nemzetközi és belső helyzete a legnehezebb volt" — a játék második felvonásában vitathatatlan történelmi igazságként jut érvényre. sok józan itéletű derék ember vesztette el hitét, tévesztette el útját, de meglelte újra, mert becsületesen, szenvedélyesen kereste az iqazságot, a kibontakozást. A közelmúltat felevenítő darabok sorában végül idéznem kell Földes Mihálynak a napok- -ban a. József Attila Színházban bemutatásra kerülő Honvágy cimű drámáját is, amely az eddigi sajtövéfemények szerint ugyancsak nagy sikernek ígérkezik. A dráma 1917-ben játszódik le egy szibériai fogolytáborban. Főhőse. Béres János, akit a honvágy gyötrelmes, nagy betegsége sorvaszt, s a halálos veszélyt is vállalva, a hazai rög hívásától szinte eszelősen újra meg újra megszökik. Hogyan derül ki Béres János — és a Béres Jánosok — számára, a körülöttük fellobbanó óriási, történelmi tüzek világánál, hogy a honvágy roppant szenvedélyénél is erősebb náluk a teméntelen végért, bánatért, szenvedésért való megfizetés belső parancsa — erről szól Földes Mihály színműve. Fehér Klára A teremtés koronája című vígjátékát nem nézhettük zavartalan örömmel. Ez az új komédia magán viseli az elsietés, a hevenyészett munka minden jelét. A szellemesen felvetett problémát dramaturgailag teljesen nyersen hagyott jelenetek rontják, és a valőszinütlenségek sorozata végül a szerző tartalmas mondanivalóját egy olcsó bohózat szintjére süllyesztik. Az ellentmondások során megfeneklik a jó szándék, és ami megmarad, nem több az igénytelen mulattatásnál. A külföldön is méltán elismerést szerzett írónő tehetségéből sokkal többre futotta volna. Számottevő sikert aratott és komoly figyelmet érdemel Kállai István Kötéltánc című darabja, melynek fő mondanivalója az, hogy társadalmunk nem tűri a végtelenségig a tehetségtelen és becstelen karrieristákat, a mások tehetségéből élő törtetőket, hanem előbb vagy utóbb végez velük. így jár az egykori iskolatársát kihasználó "és elnyomó nagyképű Völgyesi professzor is. akinek rá kell döbbennie arra az igazságra, hogy van már egy fiatal, becsületes új értelmiség, amely érdemtelen anyagi előnyökért és könnyű dicsőségekért nem adja el becsületét és emberségét. Kállai darabja nem hibátlan, de van egy alakja, a „kiégett', mindenről lemondó, félreállított Zalai mérnök, aki szemünk láttára alakul át, erős, tettvágyó emberré, és már ezért a pompásan megrajzolt figuráért elnézhetjük a fiatal, tehetséges, szerző minden kezdetlegességét. A mérleg Mesterhári Lajos, Darvas József és Földes Mihály érdeméből a közelmúltat idéző drámák javára billen, de Kállai színmüve is jelzi, hogy az új magyar dráma ebben az évadban jelentős léptekkel tört előre, hogy visszaszerezze régi nagy rangját. EGRI VIKTOR