A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-04 / 1. szám

komor és sötét volt, mint egy középkori templom, és halkan tett-vett a házában, mint az ifjú csermely él a vén fatönkök alatt. „Morvainé mosakodik" — mondták a régi városban és a világoskék toronyból az öreg harangozó az ablakra lapulva leste, hogyan megy végig Morvainé a szobáján, néha nem is gyászfátyolban. A szomszédban egy önkéntes tűzoltó mindenféle lyukakat fúrt a falba, mint vidéki fogadóban szokás, és kísértetiesen kopogott a kaimara falán, a padláson egy reménytelen udvarló. Stölcze, az egyházfi, mázsás ember létére hajmeresztő bátorsággal kúszott fel a villámhárítón, hogy az özvegy nyitott ablakán bepillanthasson. A részeges postamester éjjelenkint mindig kurjantott az ablak alatt. Künn a dombon, a temetőben Morvái, az egykori takács olyan nyugodtan nyújtózkodott, mint azok az öreg polgárok, akik tőkéjük után élnek. Szép, rendes, megközelíthetetlen özvegyet hagyott hátra. Az önkéntes tűzoltó őrült módjára járta a háztetőt. Bizonyos vándomruzsikus érkezett a városba, hívták Idemnek, és különös dalokat énekelt a iPostnál vagy a város végén a Sülthalnál, ahova a parasztok térnek be egy ital borra, valamint a verekedők tanyáznak. Idem ravaszkás járású, csendes mosolygású, se fiatal se vén emberke 'volt, a madártollas kalapja alatt fürkészőleg járt a szeme, mint azoké az embereké, akik városról-városra hajtanak az apostolok lován, és szeretnének megélni az emberek könnyelműségéből. Körülbelüf az első pillantásra meg tudja állapítani, hogy kinek hány tallér foglal helyet a zsebében, és a bánatosokhoz, szerelmesekhez száz tolvajkulcsot hordott karikára fűzve. A Postban akkoriban egynéhány reménytelen agglegény üldögélt, aki Morvainé szerelmét hazudta estéről-estére. Hogy mit mondott a kívánatos özvegy, és csókja, mint meleg eső.., Hogy mint térdepelt és esküdött. És a térde, a karja, a hangja. Olykor éjfél volt, míg telehazudták egymás fejét az agglegények. Aztán meghatottan ballagtak el az ablak előtt, hol a fehér függöny oly mozdulatlanul feküdt, mint a szemfödél. Idem természetesen megbarátkozott az agglegényekkel, „grőf úrnak" szólította a legidősebbet, a patikárúst lovagnak nevezte, és az adópénztárosnak kezet csőkolt. — Lengyel földön is így szokás — mondta, mikor térdre borult éjfél felé a társaság előtt. Estefelé mindig türelmetlenül várták az agglegények Idemet, különös dalaival, furcsa kis hegedűjével és szokatlan alázatosságával. — Hazudni kellene valamit a hölgynek — vélekedett egy napon Idem, midőn *a patikus és a pénztáros kardpárbajt vívtak a Post tánctermében, és utána békelakomát tartottak. Az agglegények búsan lehorgasztották a fejüket. — Mi nem tudunk hazudni — mondta a legöregebb. Idem, aki már a párbaj rendezésénél is megmutatta életrevalóságát, végrendeletet Íratott a mérkőzőkkel, és a tánctermet gyantával hintette fel, lesütötte a szemét és szerényen mormogta: _ * — Ha a nemes urak talán csekélységemet megbíznák... •Néhány kitűnő, nőknek valő hazugságot hallottam Varsóban, mikor az ottani udvari színház karnagya voltam. A Postban összenéztek az urak, és gondolkozás ürügye alatt fenékig kihajtották a talpas poharakat. Idem odavetőleg mondta a savanyúvizes üvegnek: — Vannak bizonyos szerelmi bájitalok. Régente minden nőt megitattak varázsszerrel, mert akkoriban makacsodtak a dámák. Stölcze, az egyházfi sötéten dörmögte: — A tűzoltót kellene eltenni láb alól. — Rákerül a sor - felelte sokatmondó szemhunyorítással Idem. — Egy tűszúrás és a tűzoltó halott. Másnap ünnepi díszbe öltözött két agglegény, és Idemet az özvegyhez bemutatóra vitték. Morvainé szokás szerint imád-, kozott, és sokáig vonakodott Idemet észrevenni. A vándormuzsikus szerénysége és alázatossága végre győzedelmeskedett az asszonyi gőgön, és engedélyt kapott, hogy ebédre a háznál maradhasson. Az agglegények kezüket dörzsölgették, midőn az özvegy házát elhagyták. — Az ördöngös fickó majd elbánik vele — mondották egymásnak. Idem ezután már csak rövid időre jelent meg a Postnál, hogy néhány hátralevő dalát az agglegényeknek elénekelje. Az itallal mérsékelten bánt, és a térdre borulást csaknem elfelejtette. Az agglegények ezen felháhorodtak, és a vándormuzsikust kiűzték a városból. Már télre hajlott, az utakat magas hó borította, mint az emlékezet könnyei a sírok virágait, a fák lecsüngesztett galylyai, mint elhullajtott hajszálak a szélben. Idem a keresztútnál a kápolna tövében keresett éjjeli szállást. A hegedűjét az állához szorította, és enyhébbé próbálta varázsolni az estét. — Vajon megfogannak hazugságaim ? — gondolta elrévedezve, mint a kártyás visszagondol az átdőzsölt éjszakára. CJzzkzt k&űá a tcwuj&n Az álmok, e drága szélhámosok a falusi estéket éppen úgy szeretik látogatni, mint a városi vizitszobák kályháinak pirosló vasajtaját, amelyre nagy bajuszú kutyákat és szőlőfürtöket alkotott a vasöntő. Az álmok mindig vámmentesen, szabadon közlekedtek az országban, a kocsi, amely őket ide-oda szállította, orgonavirágos keréken gurult. Útközben a keresztutaknál vén mezei csőszök állongtak a holdfényben a rozstábla szélén, és hosszú botjaikkal mutatták az utat, merre vegye útját az álomkocsi, amelyen minden feltalálható volt, mint egy nagy panorámában. Faragott diőfadeszka, amilyenből rendes, meggondolt emberek a koporsójukat rendelik — a férfiak álmai, rózsaszínű, púderes skatulyákhoz hasonlatos szekrénykék őrizték a nők álmait. Az elhagyott torony lakói: a baglyok fáradhatatlanul vitték a hintót, faluban, városban kidobtak egyet drága ajándékaik közül a hintő utasai — özvegy Morvainé egy nyárvégi éjszakán illatszeres üvegcsét talált az ablakában a hervatag virágcserepek között, az üvegre virágkosár volt rajzolva és nefelejcs-koszorú, mint a szivekre a régi fametszeteken. Amint a dugót kihúzta a palack nyakából, mindenféle bolondos illatokkal telt meg a háza. Holott ez a bizonyos Morvainé azon özvegy asszonyságok közé tartozott, akiket szeretnek a férfiak a haláluk utáni időre elképzelni. Mindig fekete • ruhában járt, és a régi városka barna házai között, amelyek olyanformán voltak egymás mellé és egymásra halmozva, mint a dominőkövek, gyászfátyola ellengett a visszhangos utcán, hogy az emberek a halottas szoba viaszgyertyáinak füstjét ismét érezték, és a távolban a zenekar a halotti marsot játszotta. Ah, mikor magas ablakából kipillantott a piac hiábavalóságaira és a kémények a háztetőn szinte féloldalra dőltek, mint a történelmi regényekben 1 Az esőcsatorna búbánatosan morgott, mint az öregember, akinek a nők k'adták az utat, és köd lakott a régi erkélyen, mintha régen elhalt polgárnők térnének vissza alkonyattal, hogy Morvainét özvegységében mulattassák másvilági pletykáikkal. Természetesen, madarat tartott nagy kalitkában, amely oly 18 KRÜDY GYULA