A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-04 / 1. szám

Mielőtt az éj leszállott völna, Idem a csillagok állását figyelte. — Most képzeli magát királynőnek az özvegy — vélekedett a vándorzenész, miután tegnap ez idő tájt így hazudta neki. Midőn a hold kibújt a régi város háztetői mögül, mint szökésben levő rab, Idem a kápolna lépcsőjére hajtotta a fejét. — Most jut eszébe, Ihogy a szerelem minden a világon — szerelem nélkül egy lyukas pénzt nem ér az élet. Sírni, szeretni, valakire erősen rágondolni, a szívvel húzni, mint a mágnes és órák hosszáig csókolni. Kertekben sétálgatni, dalokat hallgatni messziről, és a hársfa leveleit megolvasni a boldogságtól ... Megbolondulni az öleléstől, és soha ki nem józanodni! Neveket adni az élettelen tárgyaknak. A kötőtűket elkeresztelni, és a ruhaszekrényt Stölcze bácsinak nevezni. És jó szagát érezni a kéznek, a hajnak, a nyaknak és a leheletnek. Vajon tudja-e még a leckét a hölgy? A távolban száncsörgés hallatszott, az özvegyasszony hajtott a vándormuzsikus után. A1

muzsikus az út közepére állott. — iGyere vissza, Idem — mondta az asszony —, még azt szeretném tőled hallani, hogy milyen illata van reggel az álomnak ? — Gyöngyvirág — felelt Idem, és felkapaszkodott a szánra. — Lengyel királynék várkertjében termett gyöngyvirág-illata van a reggeli álomnak, aranyharang szól a misére, és a , bástyáról kék folyókat látni", fehér holló üldögél a toronytetőn és ezüst tollait hullatja. Az özvegy elgondolkozott. — Furcsa, ezt sohasem mondta nekem senki. Harmincöt év előtt halt meg Arc az üveg mögött Jlfii WÖLK EK A csehszlovák proletár költészet nagy alakja volt, az inkább gyerek, mint fiatal Jirí Wolker. Súlyos tüdőbajban halt meg, ezerkilencszázhuszonnégy január harmadikán. A nagy cseh költő néhány versét József Attila ültette át magyar nyelvre. Irodalmunk azonban máig is adósa Wolkernek, s remélni kell, hogy legszebb verseinek válogatása rövidesen megjelenik magyarul is. Kötetei: Vendég a házhoz és a balladák könyve, a Nehéz öra. Szerelmes vers Azt mondtad nékem, hogy szemedben él az egész világ, hogy számomra nincs semmi rajta kívül. Szemedben borulnak virágba a fehér almafák, felhők boronganak, dalolnak és szállnak a madarak. Én elhiszem s mégse hiszem. Kínlódom, fáj, de darabokra tördelem a szemed, rakjon rám új láncot, szivárvány-himeset. Mondd, kedvesem, —ha az egész világ ott él a szemedben — mért hagytad ma reggel, hogy egy munkás az állványról leessen, nézzem tehetetlen, s meghaljon? A „Bellevue" kávéház tánc, zene, bársonyok, lágy meleg édene, határa ölmagas, átlátszó ablakok, • kizárják az utcát, hol a fagy csikorog. Ma úgy, mint máskor, az urak asztalhoz ültek, disztingvált urak és gyönyörű hölgyek, arcukon mosoly, a nyakkendő-tűjükben ékkő, zeneszó, bársonyok, lágy meleg, szemükre újságot illesztenek, hogy elnézzék e papír-pápaszemen át, mily vidám a világ, mert maguk vigak és vidám a „Bellevue". Amint ott ülnek a melegen, kivasalt méltóságteljesen, megesett az eset — nem egész véletlen — odakünn az utcán az ablak vékonyka lapjára egy ember az arcát rányomta, félig még siheder, félig már férfi volt és szeme, mely hideg és éles volt, akár a kés, átvágta a határt s beleszúrt a fénybe, pompába, szeretők tükrébe, táncba és pohárba, frakkokba, a degesz zsebekbe,' az urak hasába, s pengéje bennük állt akkor is remegve, mikor az utca a szempárt már elnyelte. S a fényes asztalok márvány sírkövekké váltak, az eltemetett gazdagok arcán halottas mosoly sápadt, gyászruhás pincérek szürke füstkoszorúkkal jártak-keltek, ott künn élt az utca hóba és nyomorba merülve, az ablakon túl sírkövek meredeztek a „Bellevue" kávéházban. Fábiusz László fordítása 19