A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-14 / 24. szám

Pipacs 1941. Péter-Pál napja. Maris kálózta kerékpárját a kamrából. A nyárikonyha ajtaját gondosan bezárta, a kulcsot feltette az eresz alá, hogyha véletlenül ma toppanna be a Miska, hát rögtön meglelje. Miska minden percben itthon lehet már, mert az aratási szabadság jár a katonának. Elég az asszonynak végiggürcölni a tavaszi munkákat, a betakarításhoz emberre van szükség. Mariska nem tartozott senkinek sem beszámolni az útjairól, de mégis bekiáltott a szomszédba, ahol még nagyban folyt a mosogatás. — Julcsa néném, csak kimegyek a "határba, megnézem a bécsi dűlőnél a gabonát. Ha valaki keresne ... — Csak menjél, lányom — bújt ki a konyhából a szomszédasszony. — Itthon leszek egész délután. Iszonyúan fáj a lábam. — Csak nem esőt érez, Julcsa néni ? — Tudja a'jóég.^Ezek az öreg csontok már fájnak, akár esik, akár nem. Mariska kikarikázott az utcára, aztán leugrott és visszament, hogy betegye a kaput. Kulcsra nem kell zárni, mert olyan istentelen nem akad a faluban, aki ünnep délutánján indulna el szerezni valamit. Bécsi dűlőnek a műút melletti földeket hívják. Fél óra hosszat sem tartott odáig az út kerékpáron, de az asszony nagyon kimelegedett. Az idén szokatlanul korán jött a kánikula. Csak legalább kitartson, arpig a termés fedél alá kerül. Keskeny kis parcella volt a Vince Mariskáé, s rajta a meleg szél lágyan ringatta a .termést. Jobbről-balról kukorica zöldéit, s oly szép volt közte a sárga búzatábla, mint valami aranyfolyő. A közepében meg egy szál pipacs virított. , — Milyen jő lenné letépni — gondolta az asszony, — csak lenne itt a szélén. Ugyan kinek volna lelke beletaposni a gabonába egy szál haszontalan virágért? A kerékpárt betolta az árokba. Majd félméteres fú nőtt ottan; utílapu meg csalán. Lefektette a gépét az árokba, s a levelek maguktői összeborultak felette. Az asszony a keskeny kis mezsgyén lépegetett búzája és a szomszéd kukoricatáblája között. Letépett egy kalászt, és óvatosan a tenyerébe pergette a magokat. — Ha a hét végéig nem jön mjeg Miska, segítség után kell néznem — gondolta, miközben körmével próbálta ketté törni a búzaszemeket. Lassan beljebb indult, jólesett sétálnia a testét simogató kalászok között. Egy a búzában helyen a mezsgye kiszélesedett, nem nagyon, csak éppen annyira,, hogy az aszszony karcsú teste elfért ott, ahogy végigheveredett. Egy darabig nézte az eget, a végtelen kékségben úszkáló bárányfelhőket, a fűszálakon mászkáló apró bogárkákat, még kivárta, amíg az ujjára tévedt katicabogár is elrepült, küzdött az álmosság ellen, de egyre gyakrabban csukódtak le szempillái. Nem akart elaludni, nagy erőfeszítéssel mindig újból kinyitotta a szemét, de végül olyan súlyosak lettek pillái, hogy már nem tudta többé felemelni — elaludt. Jó órát alhatott, már amikor valami furcsa zaj arra késztette, hogy felnézzen. Még aludt, de a szeme már egy-egy pillanatra kinyílott. — Az ég kék, sehol egy repülő — gondolta. Hanem a furcsa, monotpn, dübörgő, zaj nem engedte, hogy újból elaludjék. Hirtelen felült. Legelőször az országút felé nézett, ösztönösen a kerékpárját kereste az árokban. Nem, a gép körül nem volt semmi hiba, jól eltakarták a levelek, mégis Mariskának a szívverése is elállt ijedtében ... Az országúton egymás után gördültek tova az óriási teherautók. Nyugatról — keletre. Bécs felől - Budapest felé. Az asszony nem mert előbújni rejtekhelyéről. A határban egy lélek sem volt kívüle, ösztönösen érezte, nem jó lenne most egy fiatal asszonynak mutatkozni. A teherautók nem voltak üresek. Huszonöt-harminc katona ült mindegyikben, vastag kékesszürke zubbonyban, némelyik, főleg a fiatalabb hajadonfőtt, csak úgy szikrázott a hajuk a napsütésbeh. - Miféle náció lehet - tűnődött az asszony és hová mennek ilyen sokan? Az autók csak mentek, egyik a másik után katonás rendben nem túl gyorsan. Se vége, se hossza nem volt a menetnek. Az asszony valami furcsát érzett. Valami hiányzott ebből a menetből, valami hiányzott és éppen emiatt a hiányzó valami miatt szinte kísérteties volt az egész fevonulás. Ha legalább énekelnétek — gondolta elhomályosult szemmel és akkor jött rá, hogy az emberi hang hiányzik a menetből. Nem hallatszott sem egy parancsszó, sem egy fütyentés, nem hallatszott egy katonanóta sem, amely legyen bár idegennyelvú, de mégis emberi hang. Az asszony nézte őket, és nagy könnycseppek gördültek végig az arcán. — Szegények, milyen fiatalok — sóhajtotta — és mindnek van otthon édesanyja vagy felesége, családja, akit el kellett hagyniok. Nem is próbált uralkodni magán, patakzottak a könnyei, leborult a kemény földre és úgy zokogott. Siratta ezeket a szegényeket, akik idegen földre mennek meghalni, siratta a világ valamennyi katonáját, akik parancszóra Indulnak a halálba, siratta Miskét, akivel, alig három hónapot töltöttek együtt mint új házasok, s most az ország másik végében eszi a komiszkenyeret. Amikor elapadtak a könnyei, megtörölte arcát a ruhája ujjába dugott fehér zseb-Teendővel, és kissé felemelkedett, hogy megnézze, meddig tart még a meinet. — Még két-három autó, aztán vége -állapította meg. és már nem bújt vissza a rejtekhelyre. Ezt a néhány autót már kivárja állva is. Különben sem nőtt vailami magasra, a búza jóformán a válláig ért; a haja szőke, akár az érett búzakalász, jó szem kell hozzá, hogy valaki észrevegye az országútról. A legutolsó ülők azonban észrevettek valamit. Élénk mozgolódás támadt közöttük, és a búzatáblára mutogattak. Az asszony lejjebb húzodott. A pipacs kellene nekik — mosolyodott el Maris. — Hiszen ha nem lenne a közepén, oda is adnám nekik. Ebben a percben éktelen motorzúgásra lett figyelmes. Egy motorkerékpár. Az asszony ijedten látta, hogy felé jön, egyenesen az árokba; csoda, hogy keresztül nem hajtott az ő gépén; és indul a búzatábla közepébe. Maris sikoltva ugrik előre, úgy félti a kenyeret, hogy megfeledkezik minden óvatosságról. A motorkerékpár még csak az első métereket gyúrta a kalásztengerben, a sikoltásra azonban hirtelen megállt. Az. asszony zihálva, lihegve ért oda, de amikor megállt a motor előtt, egyszerre elakadt a lélekzete. Rémületében nem jött ki egy szó sem a száján. Minden idegszálával érezte, hogy az egész nagy határban csak ők ketten vannak: az idegen katona és ő. Senki sem jöhet segítségére. • Lassan kényelmes mozdulatokkal kászálódott le a katona az ülésről és szikár, napbarnított arcát mosolyra torzítva indult el az asszony felé. — Mint valami saskeselyű, olyan az arca — gondolta szinte bénultan az asszony. Néhány lépést hátrált, aztán megfordult és botladozva futott beljebb. Mögötte egyenletesen kopogtak a csizmás, hosszú lábak, a katona nem erőltette magát a futásban, csak éppen az iramot tartotta, s amikor az asszony elbukott egy buckában, már éppen mellette volt. Visszanyomta a földre, egyik kezével befogta a száját, s a másik keze pillanatok alatt eligazodott a szoknyák útvesztőjében. Az asszony rúgot,. karmolt, harapta a katona tenyerét, de végül is elveszett az egyenlőtlen harcban... összeharapta a fogát és a magasba nézett, ahol a lágyan hullámzó kalászok között vörösen ringott a pipacs .,. Csak az országútról felhangzó motorpuffogásra ült fel. Közönyös szemmel meredt a letaposott búzára, tekintete a pipacsot kereste. S amikor megbizonyosodott, hogy a pipacsot is magával vitte a karvalyképü, akkor leroskadt a földre, homlokát a keményt rögökbe verte és szinte eszelősen hajtogatta: Átkozottak! Legyetek átkozottak! 18