A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-14 / 24. szám

Az egész ország szíve dobog bennük... ífíie itt Tizenkét hektárt hálóznak be az öntözőberendezés fémesövei. A körbenforgó pisztolyok langyos vízsugárral áztatják a szomjas rögöt. Közelünkben vidám, csitri lányok paradicsompalántát szurkálnak a földbe. Egy barnaképű cigánygyerek meg állhatatosan locsolgatja tövükét a nagy gumicsövei. Hirtelen villám lobban, s megdördül az ég. — Esőre áll — mondom. Csányi Lajos tapasztalt szemévet felpillant a felhőkre. — Bennünket elkerül. Hanem Tornác felett valóban esik már. Pedig nekünk is elkellene. — Hát ez mire váló? — mutatok az öntözőberendezésre. — A kertészet hagyján. Hanem a többi termény. — Ha Felsőjattó nem is kap esőt, azért csak van jő kertésze. Csányi László és csoportja a paradicsomban — Nem tanultam én azt soha. — Akkor miért kapta május kilencedikén a kitüntetést? —Hisz nf:m mondom. Dolgoztam tizenhárom esztendeig mindenféle kertészetben. Volt időm és alkalmam ellesni a módját. — Hallom, látszatja van. — Tavaly terven felül tíz vagon zöldséget termeltünk. Szél támad, s belekap a lányok ruhájába. A felhők közelebb érnek. A gumicső mellől megszólal a cigánygyerek. — Ne hagyjam abba? — Csak folytasd — feleli Csányi, mint aki biztos a dolgában. — Nem lesz esö. Tűnődve áll. Ki tudja mire gondol. Kabátja hajtókáján fekete kis bársony szalagot visel. — Kit gyászol? — A fiamat. Zolit. Húsvét hétfőjén temettük el. Arcán mongoloid és szláv vonások vegyülnek. Most egészen elszürkül — mintha edzett fából hántották volna. Kiváló dolgozó! Oklevél, érem . . . zöldség .. , vagonszámra . . . Gondolataim összetorlódnak, összekuszálódnak, s aztán már nincs gondolatom, csak szemem van és nézem, hogy zömök termetű kis parasztember áll a dűlőúton, s alakja élesen kirajzolódik a világosodó égen. Köröskörül minden visszanyeri határozott körvonalait, a fák, a munkának gyürkózó emberek és az állami gazdaság épületei is. Minden oly valóságos, kézzelfogható, kemény és hallgatag, akár a rög, csak a lányok nevetgélnek hátunk mögött, s hajladoznak a szélben, mint a virágzó csipkebokrok. BÁBI TIBOR Nagykapos akkor is falusias város, ha napfény öntözi járdáit, hát még olyan napokon, amikor az ég csatornáiból csurog az áldás az ember nyakába! Sajnos, én éppen egy ilyen délutánon próbáltam felfedezni a város szépségeit, aminek aztán meg is lett a következménye; két és fél órát lapultam egy földszintes házacska eresze alatt. Hanem még ebben a nem éppen gyönyörűséges helyzetben is bebizonyosodott, hogy sohasem lehet annyira rossz valamilyen helyzet, amelyben valami jót is ne találna az ember A kultúrforradalom olyan igazi megnyilvánulásával találkoztam ennek az esőtől csapkodott parasztházacskának a tövében, amely dicsőségére válhatna ifjúságunk legkulturáltabb rétegének is! Ott kezdődött a dolog, hogy véletlenül éppen az autóbusz megálló előtt les-4 tem az eső csendesülését. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy a különböző autóbuszokról csinos leányok menekülnek az én ereszem' alá. A végén már egészen kiszorítottak bérelt helyemről, kénytelen voltam tehát szóbaereszkedni velük. — Miért lapulnak hozzám kislányok? -kérdeztem nem éppen barátságosan, -ha én eppen úgy idevalósi lennék, mint maguk, inkább hazaszaladnék és otthon ficánkolnék. És akkor legyintett meg először az előbb említett kultúrforradalom szívetmelegitő szele. Kiderül, hogy ezek a lányok (s később még egy néhány fiatalember is, nem nagykaposra valók, a környék falvairól autóbuszoztak ezek bizony ide, s nem kisebb dolog miatt, minthogy táncpróbát tartsanak. A Csemadok nagykaposi járási táncsoportja Tudniillik Kaposkelecsény, Nagyszelemenc, Vaja, Budaháza és Nagykapos néhány fiatalja nem nézhették már tétlenül, hogy Kaposon éppencsak tessék-lássék működik a Csemadok-csoport, elhatározták tehát, ők bizony példát mutatnak járási székhelyük fiataljainak. Így alakították aztán meg a CSEMADOK kaposi járási táncsoportját, s dacolva fáradsággal, hideggel, kényelmetlenséggel így járogatnak be október óta hetenként kétszer, csakhogy egy-két órát gyakorolhassák táncukat. Tánctanítójuk nincs, a zenekart dalolásukal helyettesítik, gyakorló helyük egy kicsiny iskola alig tenyérnyi osztálya és ók mégis csak jönnek.. . jönnek, — mert kultúra szomjas a lelkük és kultúrát akarnak másoknak is adni! Nyolc nő és nyolc férfi szorong mellettem ezen a hűvös, esős délutánon, de amikor egy kissé csendesedett az eső, tizenhat vidám fiatal szökdelt hangos kacagás között a közeli „barak-iskola" felé. A pártkonferencia tiszteletére betanult „Bukós csárdás" és „Járom egyedül" cimü táncuk után, most egy húsvéti locsolkodás témájú népi táncot „kell" betanulniuk, — ezzel szeretnének újabb sikert aratni a CSEMADOK járási dal és táncünnepélyén. Ám — ahogy a csoport egyik női tagja nagy fontoskodás után „elplyetykázta", — a művészsikeren kívül van ám nekik még egy másik „csúnya" számításuk is a jövöt illetően! Egy kis pénzecskét is szeretnének összetáncolgatni, kosztümöket ezen varratni, — mert hát bizony náluk még nagyon szegény volt eddig az eklézsia. Mikolay Teréz, Vaszilj László és ti többi lelkes kultúrmunkások sok sikert fogtok ti még aratni, mert bizony igaz az, hogy az egész ország szíve dobog bennetek ... (N. J.) I Bemutatkozó a párt járási konferenciáján