A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-07 / 23. szám
— Jobban vagy, öreg? — Vizet! — suttogta cserepes szájjal. Felemelték a fejét, s kulacsot nyomtak az ajkához. Nagy kortyokban nyelte a vizet, amitől kissé megkönnyebbült. Agyában képek villóztak, s megelevenedett a szörnyű éjszaka emléke. Lovak nyihogását hallotta, fáklyák fénye imbolygott, s lánya bomlott hajjal sikoltozott a martalócok karjában. — Ancsa, Anyicska! — nyöszörögte, és teste görcsökben vonaglott. Forróság öntötte el a szívét, s. érezte, hogy lebegni kezd a teste és száll, száll egyre följebb, puhán, mint a szélbe fűjt pehely. — Megint elájult — szólt az egyik bocskoros. — Az a csoda, hogy él - toldotta meg a. másik. - Olyan léket vágtak a fejébe, hogy más ember belegebedt volna. — Kemény kobakja van a vén Gáspárnak. Meglásd, holdtöltére talpra áll. — Én is amondó vagyok - bólintott a társa és elővonta kését. Mindketten megindultak a közeli erdő felé. Rudat vágtak, halomnyi gallyat nyestek és lombágyat hevenyésztek. Mikor elkészültek, ráfektették a sebesültet, s a rudak végét marokra kapva, imbolygó járással indultak a falu felé .. Mire kalászba szökkent a zab, a vén tutajos valóban talpra állt. Fején behegedt a seb, de a szive tovább vérzett. Mogorván téblábolt, a szeme sötéten izzott. Ha szóltak hozzá, nehezen vetette vissza a szót. Kerülte az embereket, s magánosan kószált a Vág partján. Csak akkor rándult ökölbe a keze, amikor lányát emlegették. Ilyenkor vérben forgó szemmel vakkantott, mint a pusztai farkas. — Az átkozottak! Elrabolták Anyicskámat. Várbeli latrok szalmazsákja lett. ö, édes istenem! Keserűsége könnybe gyűlt, rázta testét a sírás. Vele könnyezettt, jajgatott az egész falu, a kifosztott jobbágyok, akiknek szemében most is ott lappangott a rettegés. Haj, nem tudták, mikor szottyan újabb rablásra, gyilkolásra kedve a várbelieknek. Ö, nyomorú élet! iA vén tutajos szíve egyre nehezebb lett. Emésztő sóvárgás kínozta. Lánya körül forgott minden gondolata. Vele kelt, vele feküdt, s lázálmok gyötörték. A falat kifordult szájából, keserűnek érezte a vizet. Órákig darvadozott a Vág partján a martolócok sasfészkére meresztve szemét. Az egyik napon, mintha leánya hívó hangját hallotta volna. Kétségbeesetten kapott a fejéhez. Igen, igen, Anyicska szólította. Mennie kell. mennie. Keresztet vetett és elindult. Órákig ballagott felfelé a szűk hegyi csapáson, s a szíve úgy verdesett, mint a lepke szárnya. Éppen delet harangoztak, amikor odasettenkedett a kapuhoz. Az őrtálló katona rámordult. — Mit akarsz, vénség!? — Szegény esett ember vagyok. Hazátlan eb. Egy kis alamizsnát szeretnék. — .Rossz helyen jársz, öreg — válaszolt a katona. - A vár nem koldustanya. Aztán nagyságos ununk parancsolata nélkül be nem engedhetlek. — De hát akkor mi tévő legyek? Álló napja falásnyi étel nem volt a számban. — Sajnállak, vén csont, nekem is volt apám, 4? a parancs parancs. Ha megszegem, felnégyelnek. — Akkor hát éhen kell elpatkolnom. A martalóc vállat vont. — Ki tehet róla. — Majd hozzátette: — Hordd el magad innen, mert ha a portyázásból megtér urunk, istenemre roszszul jársz. Az öreg Gáspár mégsem tágított. Mormogott, állingált, később letelepedett a várárok partjára. A katona korholására nagyokat bólintott, de nem mozdult. Talán három fertájnyi órát üldögélt így, amikor- kürtszó harsant a várfokon. Lovascsapat kanyarodott a kapuhoz, s megcsikordultak a felvonóhíd nehéz láncai, A katona olyan merev lett, mint a nyárs. Az öreg tutajos is feltápászkodott és illemtudóan kapta le fövegét. A csapat élén lovagló prémes süvegű férfi megrántotta a kantárszárat. Sötét szemét kérdően meresztette az őrtálló katonára. — Mit akar ez a vén 1 rabló ? — Koldul. Alamizsnáért könyörög. A testes férfi szeme kajánul megvillant. -Koldul? Hm. Közelebb ugratott az öreghez és tetőtől talpig végigmustrálta. — Nos, én nem vonom meg a szegénytől betévő falatját. Különösen az ilyen szomorú pofájú vénembertől. Bocsásd csak bé — szólt a katonához, és csapata élén beviharzott a kapun. Bent, ahol a várudvart mély sziklafalak szegik, magános vadkörtefa állt. A várúr nyaranta itt szokta elkölteni ebédjét. Most is a fa alatt terpeszkedő kőasztalra teríttetett s odaparancsoltatta a vén Gáspárt is. — No, te vén kandúr, ülj csak ide; a lábam közelébe — szólt Bánffy Pál és a napégette gyepre mutatott, — hadd rúghassak beléd, ha illetlenkednél. Az öreg Gáspár lekapta fövegét és köszönetet mormolva az asztal lábához telepedett. Megint felharsant a kürtszó. Öblös tálakat cipelve szolgálók sürögték körül az asztalt. Vaddisznópecsenyét szolgáltak fel fekete lében, bárányhúát sáfránynyal, velős koncot, sült ludat édesen. Boros kancsók, süteményes tálak, gyümölcskosarak is kerültek az asztalra. Bánffy Pál előbb nehéz vörösbort töltetett, s két kézre kapva serlegét lassú kortyokban ivott. Csak aztán látott hozzá az evéshez. Hatalmas étvággyal habzsolta az ételt, s a félig lerágott csontokat a vénember ölébe vetette. — Falj te is, koszos! De az öreg tutajosnak nem csúszott le torkán a falat. Csak forgatta szájában az ételt, s a tekintete ide-oda rebbent. Azt remélte, hogy a szolgálók soréban megpillantja majd lányát. De hiába nyújtogatta nyakát, Anyicska nem mutatkozott. A vén Gáspár melléből nehéz sóhajtfisok szakadoztak fel. A lakoma már a végéhez közeledett. Bfinffy Pfil mind sűrűbben emelgette serlegét. Szeme lázasan tüzelt, arca fénylett a zsírtól. Hadnagyai is az asztal köré telepedtek, s vivátozva pusztították a szőlőhegyek levét. A nagyúr az öreg Gáspárra függesztette szemét és felkiáltott: — Hé, te vén kóró, mit tekergeted anynyit a nyakad!? Még ki találod törni. Az egyik hadnagy megjegyezte: — Istenemre, mintha láttam volna már ezt a vén csavargót valahol. A másik hozzáfűzte: — Mióta a török itt lappang a közelben, ugyancsak elszaporodtak a csavargók. — Meg a kémek ls — villant meg az előbbi szeme. A várúr arcán elégedett mosoly suhant át. — Jól sejtettem hát. . öklével hirtelen olyat csapott az asztalra, hogy felborult az egyik billikom. A következő pillanatban mellberúgta az öreget. - Te gazember! A török küldött, mi? - Szegény koldus vagyok — sopánkodott a vén Gáspár. - Koldús ? - ismételte vésztjóslóan a várúr. — No, majd mindjárt elválik. Iptett a katonáknak, akik durván megragadták az öreget. - Süssétek ki a szemét! Néhány pillanat múlva megjelent a vörös posztóba öltözött hóhér és mélyen meghajolt Bánffy Pál előtt. - Szolgálatjára, nagyságos uram. A hóhérinasok parázzsal telt serpenyőt és rövid vasnyársakat hoztak. A várúr arcán kegyetlen vonás jelent meg. - Bevallód hát, ki küldött? - mordult az öregre. 1 A vén tutajos zavaros tekintettel nézett egyikről a másikra. Arcára kiült a rémület. - I.. .innen jöttem.,, lentről. A.., a faluból. - Hazudsz! — tájtékzott a várúr. - Jaj, nem! - Nem! Kegyelem. A lányom ... - Elég a fecsegésből! — reccsent Bánffy Pál hangja. - Kémkedni jöttél. Leskelődni... Halál rád, becstelen! Halál! Intett a hóhérnak. - Rajta! A pribék szemében vad fény lobbant. Megragadta a vörösre izzított nyársat és a vén tutajos szemébe nyomta. - Légy átkozott! — hörögte az öreg és elernyedt a teste. - Vessétek a mélybe! kiáltotta Bánffy Pál és nagyot kortyintott a serlegből. Ebben a pillanatban éles sikoly harsant, és egy zilált hajú lány rohant át a várudvaron. Ahogy a katonák közelébe ért, megtorpant és vérbenforgó szemmel tekintett körül. A martalócok mozdulatlanul, megütődve nézték. ; A lány hirtelen a várúr elébe ugrott és őrjöngve sikoltotta. —Gyilkos! Megölted az apámat! Bánffy Pál felemelte öklét, hogy a lány arcába sújtson, de az hirtelen mozdulattal tőrf rántott eló kebléből és a férfi mellébe döfte. -Segítség! Se ... segítség! - kiáltotta a várúr és üvegesedő szemmel bukott az asztalra. A martalócok, mintha bűvöletből tértek volna magukhoz, egyszerre rántották ki kardjukat... Lent, a faluban harang k<. dult és a hang úgy remegett végig a sötét erdörengetegek felett, mint a halódó lelkek utolsó sóhaja.
