A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-07 / 23. szám

II. — Régen szereted?... Gyakran találkoztok?... Pista lehajtja a fejét: — Még „úgy" nem találkoztunk, meg aztán ő . . . nem is tudja, hogy szeretem ... — vallja be nagytín őszintén. Jolánkából akarata ellenére is kibuggyan a kacagás. Előbb csak csendesen kuncog, de a végén már színbe fuldoklik bele. Pista úgy érzi, hogy a falu összes csengettyűje a konyhában csilingel. Szörnyen elszégyelli magát. De az asszony nem sok időt enged a szégyenkezésre. Miután egy kicsit lecsillapodik és megtörölgeti a szemét, nekiereszti a nyelvét: — Hat, Pista, amilyen nagydarab legénnyé nőttél, olyan mafla vagy! Szeretsz egy asszonyt, s ahelyett, hogy virtuskodva betörnéd, mint a jóvérű csikót szokás, csak szagolgatod, kerülgeted, mint a macska a forró kását... Az Isten se tudja, hol csellengtél, mikor a bátorságot mérték! — Gondolod ? — No. hallod!... Majd én megmutatnám annak a menyecskének, hogy .milyen bordában szőtték a Gál gyereket! Ahogy Pista elnézi a berzenkedő asszonyt és hallgatja a szenvedélytől forrósodó hangját, tüzet fog a vére. Már-már döntő lépésre szánja el magát: hogy felpattan, karjára kapja és addigaddig üldözi ajkával az ajkát, míg csak rá nem forrasztja, míg csak . .. De abban a pillanatban Janika ront be a konyhába rettentő bömböléssel. — Mi bajod, kis madaram — ugrik hozzá az asszony megrémülve, — Egy ... egy ... mé . .. méhecs .. .ke be ... bele ... esi.., pett... a ... a ... fülembe .... Jaj, meg . .. halok ... édes anyám!. ., Ezalatt a pajtában az öreg Gál arcára borított kalappal, trombitáló gégével alszik. Nyugtalan álom kínozhatja, mert ökölbeszorult kézfején pattanásig feszül a bor. Valahol a múltban száguldozik vele a pihekönnyű állomhintó . .. Még ezerkilencszázötvenkettőben történt. Az egyik -őszutói, deres reggelen váratlan „vendégek" érkeztek Látogatásukban nem volt semmi öröm. Olyan tisztára seperték ,a kamrát, hogy egy szem nem sok, annyi sem maradt benne. Odalett a kenyér, meg az állatnak való. Egetrengető gyűlölet sokasodott Gál Andrásban. Hogyisne! Amit a család véres verejtékével kicsikart magának a földből, elvitte az állam — a kommunisták Mert azokat is csak azért teremtette az Isten, hegy elmetsszék a paraszt nyakát és eltapossák! Hát miért túrta póiyás korától a földet, miért vénült meg!' Hogy most emberszámba se vegyék? A kilenc hektárját hánytorgatják örökké: hát lopta ő azt? A felét örökölte, a többit meg szerezte A két karjával, a tíz körmével kaparta össze. .. Vereshagymán meg sültkrumplin telelt csakhogy legyen . . . Gyerekkorától az istállóban hált, 9 jóformán oda is házasodott. .. Sorsa rosszabb volt az állaténál, keservesebb a kivert kutyáénál, és most?... Kiseperték, megbélyegezték. Mert ellensége a rendszernek, utálja a szövetkezetet. és minden kommunistát felakasztana az első fára, ha tehetné. . . Hogy nem bírta beadni a megszabott mennyiségű gabonát? Hat tehet ő arról, hogy nem termett elegendő? Ahol nincs, onnan az isten se vehet. .. Gyűlölete szótlanná, emberkerülővé tette. Még a kis unokája sem tudta megvigasztalni. Azt is sajnálta, amiért megszületett: mi sors várhat rá ebben az embertelen világban . .. Ötvenhárom tavaszán eltemette a feleségét. Utána meghalt benne végleg az ember. Mintha megkövesedett volna az agya, a lelke. Olyanná vált, mint egy félredobott, érzéketlen fadarab .. Három évvel ezelőtt, mikor János fia úgy döntött, hogy belép a közösbe, mégegyszer fellángolt, végigfutott rajta a gyűlölet tüze. de az a túz már senkinek nem árthatott, csakis neki: hamuvá porlasztotta a gerincét. Azóta egy szót sem szólt Jánoshoz, de a család többi tagjához is keveset Éppen csak evett valamit, és már is bújt valahová távol mindentől és mindenkitől, hol az istálló, hol a pajta sötét szegletébe . . Azóta úgy tartja számon a falu, hogy csendes bolond lett. Egykét babonás, hitbuzgó vénasszony meg is könnyezte: közeleg a végítélet, mert a Rossz szelleme lett úrrá a földön, hiszen fiú apa ellen, család család ellen küzd. Soká nem nézheti az úr ezt a Babilont. Jelnek, figyelmeztetőnek bolondította meg Gál Andrást: emberek, vigyázzatok!.. Ez év februárjában aztán olyasmi történt, ami átmelegítette, felrázta, feltámasztotta az öreg Gál Andrást. János fia késő este vetődött haza a szövetkezet közgyűléséről. Ügy jött mint máskor, viselkedésében nem volt semmi szokatlan. A vacsorát is úgy fogyasztotta — szótlanul, mohón — mint máskor szokta, csak a szemében bujkált valami különös, talán soha nem látott fény, S mintha az egész ember azt sugározta volna: hát kérdezzetek már valamit, hadd feleljek, mert azt csak ügy lehet kimondani, ha kérdik! Jolánt perzselte meg legelőbb a sugár, Jolán nyelvére ugrott legelőbb sürgetőn a kérdés: — Már vége a gyűlésnek? — Vége. — És ki lett az elnök? Két kanál étel közt buggyant a válasz: — Én!. .. Jolánka egy székre ereszkedett ámulatában. Pistá fejét meg mintha rugó rántotta volna fel. Az öreg Gál Andrásnak meg kellett kapaszkodnia a nehéz diófaasztal sarkában, mert roppant gyorsasággal kezdett vele forogni ez az embertelen világ. Ritkán adódik olyan pillanat az ember életében, amikor szembekerül az „én"-nel, méghozzá minden kényszer nélkül! Gál András akkor került szembe önmagával életében talán legelőször, s a találkozás ismét felgyújtotta lelkében az emberség mécsesét. Egyetlen szó, egyetlen nyúlfarknyi szócska csodákra képes: kézenfog és kivezet az ötévi halálraítéltség sötét odújából. Valahogy így, valahogy ezt érezte Gál András akkor, azon a zimankós februári esten. S felvetődött benne a nagy kérdés: Hát mégiscsak érdem szerint mérik manapság az emberséget? S miként az elkövetkezendő napokkal fogyott a tél mérge, úgy engesztelődött meg Gál András is. A tavaszi napsugár nemcsak a föld fagyát húzta ki, de beragyogta az öreg életét is. Kijózanodása azért nein ment olyan túl gyorsan, túl hirtelen. Álmatlan éjszakákon viaskodott, s körülötte még jó ideig karikáztak a hitetlenség pilléi. Március derekán aztán megtörtént a nagy eset: Gál András nyakába vette a falut meg a határt. Három év óta nem ment végig a falu utcáján, s most ugyancsak elcsodálkozott a felvégi új házsoron, a patakmenti nagy istállókon. Sorra járta a nagyláblás dűlőket. Számára idegen mezőn jártatta a szemét. Egy-egy dűlő végén hosszabban elidőzött. Valahol itt, ezen a tájon volt az ő földje. Meglepték az emlékek: mennyi verejték, mennyi küzdelem tapadt egy-egy röghöz. Mennyi csalódás, keserűség, olykor öröm ágyózódott egy-egy napdrágszíjnyi földsávba. De alaposan szemügyre vette az új istállókat is. Botjával megbökdöste a trágya és takarmányhordó csilléket, kipróbálta az önitatókat. Véíeménye, mondanivalója hétről hétre sokasodott benne, de azt senkinek nem mondta: János fiának tartogatta. János azonban semmi hajlandóságot nem mutatott a közeledésre. Az öreg tudta, érezte, hogy egyszer majd csak megtörik a jég. Minden örömét és boldogságát a kis unokájában találta. Benne látta a jövő mérnökét, a Gál család legemberibb emberét. . . Gál János mielőtt nyakába venné a falut, a csoportvezetőkkel beszéli meg a dolgot. A rádió is esőt mondott, a lucerna meg száraz, nem lehet, várni egy percig sem tovább. Geleta, az egyik csoportvezető csúri-csavarja a dolgot, igen lerí róla a „nemakarásnak nyögés a vége". — Harminc hektárról van szó, János! Ha még nem vasárnap volna! Hiszen ismerheted a falut! — Mit számít az, ha vasárnap van! Kivasárnapolhatták magu-14