A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-24 / 21. szám

Kezét zsebébe süllyesztve kibámult szobája ablakán. Halk nótát fütyörészett, úgy nézte az épülő várost. A betonkeverő most bár tétlenül álldogált, s az emelődaru is megbénulva meredt az ég felé, mégis minden arról tanúskodott, hogy a kőművesek csak tegnap tették le a szerszámot. Abbahagyta a nőtát, s fennhangon csak úgy magának, vagy a siket falaknak szólva ezt mondta: — Város! Nevesincs város... Szldliszko, lakótelep .. . Aztán elmosolyodott — kissé szomorúan, mintha valami fájdalmas emlék érintette volna meg szivét. — Én is itt élhettem volna, építhettem volna, ha ... Nem gondolta végig a tudata alól feltoluló szemrehányást. Hirtelen fütyörészni kezdett, előbb csak halkan, s aztán egyre hangosabban; mintha valami belülről hangzó beszédet akarna túlharsogni vele. Egy hete, hogy idejött a Kékkkői Szénbányába, s azóta valahogy kettéhasadt. Egyik énje derűsen tekintgetett a jövőbe, a másik, a belülről hangtalanul panaszkodó tele volt keserűséggel, s mindig olyankor szólalt meg, mikor már-már megnyugodott, mikor úgy látta, hogy hányatott élete végképpen révbe ért. Minden oka megvolt rá, hogy azt gondolja. Nemrég súlyos baleset érte. A jáchymovi tárnában fejére zuhant egy kö. Koponyáját bezúzta és agyrázkódást kapott. Már úgy volt, hogy a szemevilágát is elveszti... Meggyógyult. Kezéről a rádióaktív sugárzás nyomai is eltűntek, de az orvos más munkahelyre tanácsolta. Jáchymov után itt kötött ki ebben a névtelen városban. öt évvel ezelőtt is ide akart jönni. Másképpen történt. Szerelmes volt akkoriban. Feleségül kérte Máriát. A leány édesanyja akkor így válaszolt a fiatalembernek: — Himkó Gyula, te világ árvája, te taknyos, miből tartanád el a lányom! Bevágta a rimaszombati lányos ház kapuját, s úgy elment, hogy öt esztendeig színét se látták. Most itt van. Ide kívánkozott annak idején. Máriával1

is találkozott már; éppen egy hete múlt. Széles mellére borulva zokogott a leány. Szót se szólt, csak sírt, sírt. HimkO Gyula ebből a nagy sírásból értette meg, hogy csak reá várt. öt esztendeig várt reá, bár egy sor Írást nem küldött, egy szót sem üzent neki, feléje se ment házuknak. Egy héttel ezelőtt a lány erősen ígérte, hogy május elsejére meglátogatja ót a pótori bányásztelepen. Délután kell érkeznie. Megjön, biztosan megjön. De ha mégse jön? Akkor...? Akkor... Belülről megint megszólalt a kételkedő hang. — Nagy idő öt esztendő. Ki tudja, mit csinált a leány? Talán' nem is örömében sirt, csak magát sajnálta. Elherdált öt esztendejét siratta. Az ablakot surrogó, halk eső verdeste. Jól esett elhallgatni Volt legalább, ami lekötötte figyelmét, ami elnyomta a belül rágó kételyt. Hirtelen magára eszmélt. Oda a május elseje, oda a felvonulás. Elrontja az eső. Ilyen időben pedig a lány se jön ebbe a sárfészekbe. Pedig, ha el nem jön, rá se néz megint öt esztendeig. Rá se néz, rá se néz ... Nem bírta tovább tétlenül a mardosó kételyt. Magára kapta felöltőjét, s a surrogó esőben lesietett a mozi előtti térségre, ahol a május elsejét ünneplő bányászok gyülekeztek. Mire leért, az eső alábbhagyott. A zenekar tagjai és a legjobb bányászok egyenruhában sorakoztak fel. Hozzátartozóik, asszonyok, lányok és tanulók tömege nyüzsgött a térségen. A sokaság csakhamar fegyelmezett rendben az országút felé nyomult/Gyalog indultak Kékköre. Beállt ő is a sorba és velük menetelt. A mozgás, körül az emberek sokasága, s az a tudat, hogy életének a kételyeken és saját bánatain túl is értelme van, megnyugtatta. Türelmesen lépegetett, s a szemerkélő esőt se bánta. Jó négy kilo-I Május elseje Kékkőn métert tettek meg így. Mire beértek a városba, olykor a nap is kisütött. A járási művelődési otthon előtt gyülekeztek az ünneplők. A bányászokkal együtt a tribün közelébe került, s mlg a szónoklatot hallgatta, valóban ünnepi hangulat szállta meg. Aztán végigvonultak a járási székhelyen. A menet élén Dulaj elvtárs haladt, büszke mellét a munkaérdemrend és más kitüntetések díszítették. Most látta először a zömök erős embert. Én is ilyen lehetnék — gondolta magában. Ha akarom leszek is, ha akarom mindent elérhetek. - A Bukovec j6 tárna. Vastag, kiadós a szénréteg, magas a mennyezet, — bíztatta magát, s már megint a jövőre gondolt — kétely és szomorúság nélkül. Aztán fájás nyilait a fejébe. Jaj, a régi seb. A seb! A fájdalom szinte tűrhetetlenné vált. Kiállt a sorbOl, s egy sürgönypóznának támaszkodva várt, míg elmúlik. A felvonulók mór oszladozni kezdtek, és elözönlötték a kisváros utcáit. A vendéglőben, az utcán is vidám zene szólt. Ojra megeredt az eső, s ő csak állt küzködve a fájdalommal — biztonsága és bizakodása is szinte semmivé lett. Csak otthon a Nevesincs városban tért újra magához. Ott állt megint az ablak előtt, s nézte az esőtől áztatott országutat. Eljön. El kell jönnie, mert nem veheti semmibe öt évi küszködését. Igaz, nem írt és nem üzent neki öt esztendőn át, csak dolgozott, gyűjtött, takarékoskodott, hogy egy nap odaállhasson a lány anyja elé; van harmincezer koronám, vettem bútort is, ruhát is, mindent, ami kell a házasoknak. Igen, itt a Nfevesincs városban építi fel a házat is, hogy fészkük legyen. Nem lesz világ árvája többé, nem is tacskó mór, de meglett ember! - Eljön! Nem jön! - Eljön! — feleselt, vitázott a belülről beszélővel, s nézte, csak nézte a nedvesen csillogó országütat, mintha szemével akarná elővarázsolni a boldogságát szállító autóbuszt. BÁBI TIBOR félVlfé+v