A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1959-05-17 / 20. szám
Kell a szerelem Minden láng az élet lángja Ő, nézd a várost — mennyi szépség, mennyi fény! a dunapart is ékes zöldbe öltözött, szél jár a rügyet bontó, ifjú fák között, s halk sejtés borzong át a csitri lány szívén, aki a hídra ráhajolva csókot int a kergetődző fecskepárnak — úgy üzen — kinek, hová ...? nem tudja, — sejti senki sem, s ott lenn a kiskocsmában ifjú pár kocint, egy álmodó, víg menyasszony, s víg vőlegény, szívükben már szerelmük drága mustja forr; legyen akár a gyöngyöt hajtó, tiszta bor, s lelkük, mint drágamívű; csorduló edény ...! Igyunk e boldogságra, jöjj, kocints, te is velem, aztán boruljunk össze, mint a parti fák — ő, életem nyugalma, hűs olajfaág — mert mint a fény, s a nap, úgy kell a szerelem. BÁBI TIBOR Lágy testvéri szóval Lágy testvéri szóval hangolom a versem, néha forrón, tűzzel, néha csak úgy nyersen mondom, amit mondok: hadd értse apám is, kinek ez a bűvös szép szó: kalamáris — még akkor is többet mondott, mikor én már térdig gázoltam a tudományban, s bénán, süketen és vakon éreztem: az ember nem lehet nagy, ha csak nem nagy szeretetben. Szívem dobbanása ringatja a versem. Értse meg az is, ki felkel kora reggel, s nehéz kalapáccsal tüzes vasat formál, megremeg a keze három deci bornál, hisz a harmadik már nem válik javára... Ügy írom hát versem, hogyha asztalára kerül a párolgó levessel, hadd értse s ismerjen magára, mintha tó tükrébe pillantana rügyes, méhzsongással zengő májusi reggelen, mikor futó felhő sem meri zavarni az ég tiszta kékjét. Ügy írom versemet, hogy azok is értsék, kik az írott szóban csak útvesztőt láttak, így aztán a verssel nem sokat csatáztak. Igazuk volt, vagy sem? Pártjukra kell állnom, hiszen sok költőnél még ma sem találom azt, mit furcsa szóval elmondani vágyna, üresség kong minden kínos mondatába. Rímmel és ritmussal zengetem a versem. Értse kísöcsém is! Ne kelljen remegnem, hogy egyszer elém áll s komolyan megkérdi: akad-e ember, ki versemet megérti? Ügy írom hát versem: legyen bűvös játék, régi bölcsődalért daloló ajándék, bronz homlokon ráncot elsimító bársony, madár dallal versenyt énekelve szálljon, ír legyen a sebre, nótaszó a borhoz, turbékoló szó a búgó vadgalambhoz. Ríme, csengő-bongó kolompszó legyen csak s ne hamisan fénylő cifra színű sallang. Ha felér a dalom lágy kenyérrel, sóval; akkor ezt a pár sor nem hiába róttam. FARKAS JENŐ Ó, lángbaringó szent tüzek, világító kristály-kövek, csillagok ezüst óceánja, alkonyok hívó gyertyalángja, szemek fürösztő verőfénye, lelkek lobogó reménye: virrasszatok, virrasszatok! Mert minden láng az élet lángja, a világ sugaras szeme, aranyszikrás oldó-jele. Minden láng az élet kútja s lelkünkben örök tűz lakik, ó, fonjuk hát az éjszakába a lelkünk tüzhullámait! d halálnak, sötétségnek DÉNES GYÖRGY Nem a tengert . . . Árbocra futott a zászló - mehet, Jelzi a harang — oldd a kötelet! S mozdul a hajó — te mire vársz még? Ölelve kúszik már rád az árnyék. Jöjj velünk, indulj - ne állj közönyben, Rád esteledik, s eltévedsz könnyen. Te nem mozdulsz, csak fejed lebillen, S hajónk eltűnik a könnyeidben. Messzi már a part, ahol maradtál, A legelső padra leroskadnál. Ha nem szégyellnéd a könnyeidet Használnád újjá mosni a szíved. Szíved, a bénát, s már-már kihagyót, S hozzá kötnéd az iramló hajót, Melyről már annyiszor lemaradtál... Vagy felszállni rá sohsem akartál? Látod: erre én csak most gondolok, Félsz talán, hogy az útban zátonyok Fognak el, s hajótöröttek leszünk?! Gyáva, maradj hát - mi rhegérkezünk A tulsópartra: s a célt elérjük! Nem a tengert - önmagunkat nézzük! CSONTOS VILMOS Míg apátok . . . Csillagfényekkel surranó homály, 6, te békés est, te álmodó táj arany mezőre néma csend hajolt, ezüst fénnyel mosolyog rá a hold. E magányos, csöndes méla esten mennyi szép emlék kopog szívemen, rátok gondolva fiaim távol, fénylő két szemetek mosolyától. S tudom, míg apátok ily messzire jár, anyátok szépen a keblére zár, s rólam mesél nektek halkan, csendben, míg szemetek szép álomrq rebben. TÖRÖK ELEMÉR
