A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-17 / 20. szám

Peter Jilemnicky, nemzeti művész in memóriám, született 1901. III. 18-án Kyiperkben. Szlovákia legszegényebb vidékén, a Kysuca folyó mentén tanítóskodott. Ott szerette meg a szlovák dolgozó népet, ott lett belőle meggyőződéses kommunista. Két évig élt a Szovjetunióban, majd a párt parancsára visszatért Csehszlovákiába és a Pravda szerkesztője lett. Ezekben az években születtek meg híres regényei a „Töretlenföld", „Egy darab cukor", „Döngő léptek". A müncheni árulás után Tiso páterék kiutasítják Szlovákiából, és negyvenkettőben koncentrációs táborba kerül. A felszabadulás után megírja a Szlovák nemzeti felkelés regényét, a „Garammenti krónikát" majd Moszkvába megy mint csehszlovák kultüratasé. Onnan érkezik 1949. május 19-én a fájdalmas hír, hogy Peter Jilemnicky, a csehszlovákiai szocialista realizmus irodalmi úttörője elhunyt. (Részlet a „Garammenti krónika" című regényből) Fukasz hadnagy kezével a völgy felé intett, mintha valami va~ rázsmojdulattal az összes németeket le akarná törölni a föld kerekségéről, és nem mondott semmit Viszont Benyács kapitány nem valami jókedvűen fogadta a hírt. Tekintete végigfutott az emberein. Visszaemlékezett a velük együtt átélt csatákra és szenvedésekre. f(em sok latolgatás kellett hozzá, hogy átérezze: most aztán szép kis kalamajkába vezette a ráblzottakat... Rájuk nevetett, hogy vigyázzon a hangulatra, de ugyanakkor azt mondta nekik: — Fiaim, ha ebből mindnyájan szerencsésen kimászunk, akkor az csoda lesz! Csak aztán jól fedezzétek magatokat! Gondolhatja, hogy Fukasznak vagy Simonnak mennyire nem tetszett az ilyen beszéd. Ügy tűnt nekik, hogy Benyács gyáva, és mindenekelőtt az életét akarja megmenteni. Istenem! Mit számít egy emberélet, amikor itt most egy egész faluról van szó?! Most, amikor utólag- gondolkozom ezen, úgy találom, hogy félig-meddig mind a két félnek, szóval a mieinknek is meg Benyácsnak is igaza volt. A mieink készek voltak akár az életüket is feláldozni, csak hogy feltartóztassák a németeket, megmentsék tőlük a családjukat, otthonukat és az egész községet. Benyács kapitány pedig felelős volt egy tucatnyi fiatal életért. Ö, mennyi tűzvészt látott a háború alatt! Csakhogy a tűzvész végül mégis elalszik, és a leégett ház helyett felépül az új. De oltsd ki könnyelműen az ember életét: azt már soha többé nem tudod visszaadni! Ki tudja, talán két igazság volt ebben az esetben, ahogy az éremnek is két oldala van, és mind a kettő — igazi. Mielőtt tovább mesélném, hogy mit éltek át a védőink, egy pillanatra még el kell ugranunk Demkóékhoz. Hogy ott mi volt? Tudja, az erdészné nagyon megijedt. Féltette a férjét, féltette fiacskáját, és hát egy kicsit saját magát is. Hogyisne. Mekkora falka német özönlött az erdészlak felé! Lélekben már látta, hogy fognak azok itt garázdálkodni. Demkó erdész a belső szobában állt, és az ablakból figyelte a német sereget, ötven? Száz? Ö, hiszen többen vannak! Még ott állt egy kis darabig, számolt, számolt, aztán megint a telefonhoz ugrott és belekiáltott: — További ötvenet jelentek! . . . Ez volt minden, amit tehetett. Aztán kirohant a verandára, és letépte a telefondrótokat, mert az első németek már-már a kapuhoz értek. Amennyire lehetett el akarta kerülni a gyanújukat. Sokat ért, hogy győzte jelenteni az első százötvenet, de — még legalább kétszer annyi jött! Hamarosan már az egész völgy nyüzsgött tőlük. Nem sokat számit, hogy hányan lódultak be az erdészlakba, mennyi havat hordtak be, hogyan melegedtek, mennyi teát ittak és miről kérdezősködtek. Azok csak egyesek voltak, viszont odakint vagy ötszáz didergett. Fáradtak voltak a nehéz meneteléstől a hegyen át, és alig álltak a lábukon. Nyomott volt a hangulatuk, és minél előbb a völgybe akartak jutni. — Messze van a község ? — kérdezték. — Gyenge két óra - felelte Demkó. Nekilódultak tovább a völgynek. Estére már meleg kemencénél szerettek volna üldögélni mindannyian. Most pedig térjünk vissza a mi vakmerőinkhez. Joggal nevezhetjük őket így, mert aki rászánja magát, hogy legalább háromszoros túlerőnek ellenálljon, annak igazán nincsen nyúlszíve. A fagy, természetesen, az ő állásaikban sem volt enyhébb semmivel sem, mint a völgyben, ahol a németek lépkedtek. Ahogy mondani szokás: úgy fagyott, hogy csak úgy csikorgott. Ha az ember megmozdította a kezét, úgy rémlett, hogy a levegő csörömpöl és szilánkokra hull, mint az összetört üveg. A fiúk hátra tekintgettek, le a falu felé. Jön-e a segítség? A fenébe! Már itt kellenne lenniük! Ekkor jön az összekötő és harmadszor is jelent ötven németet... — A guta üsse meg! Az már túl sok lesz ennyiünkre! Gondolom, ma már nem ismerné be az illető, akinek ez a megjegyzés kiszaladt az összefagyott ajkain. Éz volt az egyetlen hang, amelyik kifejezte a maroknyi védőcsapat gondolatát. Fukasz hadnagy némán bólint és hallgat. Benyács kapitány is bólint és hallgat. Valamennyien hallgatnak. Az idő múlik. Egyszerre csak az egyik polgárőr halkan felkiált: — Valaki jön! Letekintettek a völgybe. Messze mögöttük a mély hóban egy férfi gázolt. Olyan messze, hogy nem lehet kivenni, kicsoda. Jó darabig vártak. — Biztosan összekötő lesz a faluból -mondja Rázga. — Lehetetlen! Minek volna akkor öszszekötő a telepen? Ekkor valaki, akinek a legélesebb szeme volt, meglepetten kurjantotta: — Hiszen ez Máté! Trcsko Máté! — Csakugyan! Nemsokára már mindannyian felismerték. Máté sietett és meg-megcsúszott. Szaladt egy darabot, aztán megállt egy lélegzetvételre. Bizony, ilyen időben nem volt ez kirándulás, se pedig kellemes séta. — Nézzétek csak! Mit cipel? — Csak talán nem?... De bizony! Golyószórót! Kis idő múlva már ott is volt Máté a fegyverével együtt. Rögtön a legmegfelelőbb tüzelő állást kerest.e. Befeküdt a gödörbe, a sűrű fenyőgallyak alá, felállította a golyószórót és előkészítette a töltényszalagokat. Aztán Fukasz hadnagyra tekintett: — Jól van így? — Jól, Máté, jól! - szólt Fukasz elégedetten. ' Szilárdság és bizakodás volt a hangjában. A kételkedésnek vagy az aggodalomnak még csak az árnyéka sem az ötszörös túlerővel szemben! . Csak azt a számot mondom, amelyről már tudtak. Mert ha sejtelmük lett volna az ellenük özönlő túlerő valódi nagyságáról, ki tudja, akkor talán még Fukasz is ingadozott volna. Egy jó fél órával később a község felé vezető út nyüzsögni kezdett az emberektől. Valaki felkiáltott: — Jönnek a mieink! Mindnyájan arra néztek. Hálistennek! Két szánkó volt, mögöttük embernyáj. Siettek. De jaj! Máris itt kellett volna lenniük! Mert ugyanabban a pillanatban fojtott hang kiáltotta: — A németek! Amott, lenn! 0, nem volt már rá idő, hogy a közeledő segítséget figyeljék, és a perceket számolgassák. Pillanatok alatt befészkelték 18