A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-17 / 20. szám

Megtalált élet Ordódy Katalin regénye • • Könyvespolc Egy szlovákiai magyarlakta kisvárosban — talán éppen Érsekújváron vagy Zselizen — indul el a cselekmény. Egy fiatalon özvegységre jutott patikusné köré szövődik az egész történet, aki a rémhírek hatására a háború utolsó napjaiban kis gyermekével, Andriskával és húgával, Mártával Németországba menekül. Az otthontalanság, és a láger borzalmain keresztül megérti — amit ugyan már eddig is sejtett - a hitleri faji elméiet kegyetlen valóságát. Bejárja Ausztriát, gyönyörködik a Mondsee-tó és környéke szépségében. Átéli a német militarizmus összeomlását. Barátokat talál — és barátokat veszít. Kicsi híja, hogy el nem bukik, hogy nem szédíti el a pénz varázsa. Valami azonban mindig visszatartja az utolsó lépéstől, amely egyúttal a hazatérés útját is elvágná előtte. Ez a valami a honvágy. Nem elégíti ki az amerikai pénzen élő, Franciaországba szakadt távoli rokon, Marton Sándor által nyújtott jólét. Haza vágyik. Megjárja a hazatelepítő bizottságok irodájának kálváriás útját. „Kijavítja" nemzetiségét annak érdekében, hogy haza juthasson. Végre sikerül. Azonban azt kell látnia, hogy itthon sem fenékig tejfel az élet. A múlt rendszerek népeket egymás ellen uszító politikáján életre kelt soviniszta gyűlölködés, torzsalkodás még világkorát éli. De semmi sem tart örökké ... Ügy érzem, egy jókora darab önéletrajz is van a regényben. Ennyire meggyőző, átélés-érzettel telített sorokat csak az tud így leírni, aki saját bőrén tapasztalta, saját maga átélte azt. Mondjuk ki: vallomás is ez a mű. A kisvárosban élő, növekvő emberek gondolkodását visszatükröző környezet, és maga a főhős, Zsuzsa élete, cselekedete mutatja meg azt a valóságot, amely a háborű-feldúlta lelkekben élt. Nem hittek már semmiben, mert elvesztették az eddig oly biztosnak hitt családi ház, az ügynevezett erkölcsös, emberbaráti élet hitelét, megtartó erejét. Nem hittek a hitleri hatórás rádióbeszédekben, az „új fegyverben", de elfogadták Göbbelsék és Szállasiék propagandáját: a szovjet katonákról híresztelt dolgokat; s a halálfélelem, mint a gátját szakított folyó hajtotta, vitte őket. Nincs ebben a regényben szépítgetés, nem öltözteti „szocialista" ruhába Mártát, a menekülő főiskolást, aki Pesten már hallott valamit a szocialistákról, és hogy „ilyen" emberek is léteznek. Ordődy Katalin a kisvárostól Salzburgig és az ausztriai lágerekig egész sor embert vonultat fel regényében. Legsikerültebb regényalakja Zsuzsa, a főhős, akit a szerző sehol nem ír le részletesen, személyleírást nem ad róla, mégis elevenen él az ember képzeletében. Sikerültnek mondható még Márta és Boriska alakja is. A negatív figurák közül pedig Szénási, a helybeli nyilatkeresztes-párt vezetője, a fontoskodó, üresfejű nyilas vezetők, a zavarosban halászó kalandorok megtestesítője, akinek az emberélet nem fontos, de arra gondja van, hogy a halott Lelkes Jóska karján ott legyen a nyilaskeresztes karszalag. A sok mellékalak szerepeltetése azonban kimeríti az írót, és az események ritkulásával mintha a kifulladás veszélye fenyegetné. Terjengőssé válik, különösen a XV. fejezet után érezhető ez, ahol erotikus momentumok beépítésével igyekszik áthidalni az eseményekben szegényebbé vált időszakot. Kiváltképp Zsuzsa alakjánál erőszakolt a testiség kultuszának ez az erőteljes kihangsúlyozása. A regény vége felé újra nekilendül az író. A menekültek, a deportáltak hazatérése, megrázó küzdelme az otthon eléréséért, egyik legszebb része a könyvnek. Helyesen tapint rá a szerző azoknak a talajukat vesztett embereknek magatartására, akik előbb amiatt szólják meg Zsuzsát, hogy szlovákok — Rovnyan — társaságában találja meg a mához vezető utat. Később meg azt vetik a szemére, hogy gyermeke előtt elzárja az érvényesülés útját azzal, hogy kivette a szlovák iskolából és magyar iskolába Íratta be. Almagyarkodásuk, furcsa ellentétekkel tele szólamaik mögött azonban ezeknek az embereknek a rendszerben való tamáskodásuk bújik meg. Igen. ez az igazság. Mert máskülönben mi tarthatná vissza őket attól, hogy éljenek a párt által adott jogukkal? A téma nem új az itteni magyarság előtt. Azonban észrevehető, hogy az író kissé félve nyúl ehhez a témához. Ez érezhető is a könyvnek ebben a részében. Rovnyan alakja nem eléggé meggyőző, és magában a felvetett problémában — a szlovák —magyar viszonyban — sem mer elmélyülni teljesen a szerző. De még igy is az őszinteség és igazság érzetét kelti ez a könyv az olvasóban. Nyelve egyszerű, minden mesterkéltségtől mentes. Néhol talán, mint már említettem is, kissé bőbeszédű. Apró, jelentéktelen eseményekre is kitér, s ez a főcselekmény menetét lassítja. Egy-két dolgot pedig csak odavet minden magyarázat nélkül, ez hiányérzetet hagy az olvasóban. Sokak előtt a „SAS" behívó nem elég világos — ugyanúgy, mint ahogy nem elég érthető a DP lap. Aki nem élt a Horthy-Magyarország területén, és nem ismerte ennek a behívónak a lényegét, annak a „SAS" szó nem mond semmit. Sok a regényben a véletlen, s éppen ezért kigondoltnak érezhető. Véletlenül olvassa el Zsuzsa a láger falán Kelen doktor nevét, véletlenül hallja meg Marton Sándor nevét a vonatban. (Különben is Martonnak, a Franciaországba szakadt gazdag rokonnak szerepeltetése nem szerencsés megoldás.) Megtalált élet. Mit is mond ez a cím? Mit taláit meg hát tulajdonképpen a regény főhőse? Az életet. De nem csak az egyszerű értelemben vett életet, hanem annál sokkal többet. Azt az életet, amelyért küzdeni érdemes, azt az életet, arnely betolt, kielégít. Megtalálta a hazát. Visszatalált arra a földre, amelyről elszakadt, visszatalált oda, ahova vágyott. Tbhát a szülőföld szeretete az, amely visszahozta és átnevelte, amely képes volt belőle, a kispolgári gondolkodású asszonyból egy új egy magasabb cél felé törő asszonyt nevelni. S ha mint sejtjük Zsuzsa alakja mögött a szerző áll, úgy ez örömmel tölt el, mert ezután joggal várhatjuk tőle — a most már hazai földön élő Zsuzsa továbbfejlődéséről, pártos hazaszeretetéről szőlíTregény folytatását. GYÜRE LAJOS Emberi A minap beültem a Stefánia kávéházba. Egyik barátommal volt öt órára a találkám. — Kérek egy feketét — intettem a pincérnek. • Körülnéztem nem látok-e ismerőst valamelyik asztalnál. A lámpák még nem égtek, hiába tekintgettem a túlsó sarokba, csak elmosódott arcokat láttam. Legbeváltabb időtöltés ilyenkor az arcok tanulmányozása. Igaz, legtöbbször melléfog az ember az ilyen jellemzéseknél, de legalább szalad az idő. Az ablak mellett egy idősebb hölgy üldögélt. Haja kissé őszes, lábait kereszt -berakta; előtte, az asztalon feketekávé, kis rum, szódavíz s egy hatalmas kézitáska. Amióta figyelem, már a második cigarettára gyújt s nagy füstkarikákat eregetve bámul a semmibe. Egyszerre összevonja szemöldökét, fejét tenyerébe támasztja s felcsillanó szemmel írni kezd. A kézitáskától nem láthatom, levelet ir-e, vagy füzet van előtte. Illik, nem illik, nem tudtam levenni róla sm e r et a szememet. Meg voltam győződve, hogy nem levelet ír. Általában az az asszony, aki levelet ír, nem szokott cigarettázni. Hacsak nem pársoros levélkéről van szó. Ez a hölgy pedig már fél órája ír. Az idő hosszúsága még csak megfelelne, hiszen láttam már én tíz oldalas női levelet is, — bár nem volt elég lelkierőm egyet sem elolvasni —, de ez a nő nem levelet ír! Ha levelet írna, nem gondolkoznék ennyit. A nők levelei meggondolatlanok szoktak lenni, de ha mégis meggondoltak, akkor nem a kávéházban íródnak. S milyen rövid sorokat ír. Egy-egy sornál megáll, iszik egy korty kávét, megnyalja a rumos pohár szélét, szippant egyet a cigarettájából, aztán tovább ír. Megvan! Verset ír! Költő! Szégyenlem magamat, hogy ilyen későn jöttem rá. Nini, még a lábával is veri halkan a ritmust. És milyen kifejező a tekintete. Most! Fogadni mernék, hogy valami gyönyörű költői képet vetett papírra. Talán szerelmi vers. Miért ne? Mi az az ötven év. De hiszen egész fiatalos. Hiába, az ihlet szépít és fiatalít. Jaj, de édesen mosolyog! A következő sorokat már gyorsabban rója. Üj papírt vesz elő, s ír, ír. Körülréz, kér még egy feketét, s most már percek alatt telik meg a papírja. Kár, hogy nem ülök közelebb hozzá. Jó lenne megszólítani. Ki tudja? Lehet, hogy nagy szellem. Legalább elmehetnék előtte, mikor majd kimegyek az utcára. Sajnos, az ablak mellett ül, s két asztal van közöttünk. Pedig micsoda intelligens arc. Milyen kifejező tekintet. Milyen hanyag eleganciával int a főpincérnek. Eizet. Majd kiugrik a szemem, mikor látom, hogy feláll, teleírt papírjai után nyúl, hogy müvét beletegye a kézitáskába. Meg mernék rá esküdni: verset írt. Költeményt! S a hölgy boldogan gyűri táskájába a kitöltött SPÖRTKA szelvényeket. Nem csalódtam, volt vagy hatvan éves. FARKAS JENŐ 15