A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-03 / 18. szám

I KII l"TA A VÁGMJNAT I Az első köztársaság idején esett meg ez a mulatságos történet Gútán. Szabályozták a Vágdunát. A szükséges követ nagy uszályhajó szállította. Nem is volt semmi baj a szállítással, amíg nem emelkedett a vízállás. Ki is gondolt volna arra, hogy a kövei rakott uszály simán elcsúszik a gútai alsó híd alatt, de ha kirakták a követ, bizony beleakad a slepp, aztán ne adj isten elmozdulni vele. A hajósok eleinte bosszankodtak. Aztán egykedvűen pipázgattak. Majd csak leapad a víz. Tán három napja is ott rostokoltak mär, s végül elfogyott a türelmük. Istentelen káromkodásba kezdtek. Arra sétált a gútai bíró. Nagyhasú, kövér ember volt. Odaszól a hajósoknak: — Mi bajuk kendteknek'.' — Láthatja, ha szeme van. — Segítek .én azon. — Menjen már. Nagymarha uszály ez. — Fizetnek-e egy kis hordó pálinkát ? — Nem lesz abból semmi, de ha akarja, hát legyen. Bement a bíró a községházára. A kisbíróval összedoboltatta az összes gútai kövér embert, mégpedig ekképpen: — Kövéreknek ingyen pálinkaosztás a hajón. Jómódú gazdák voltak a kövérek. Ha sose ittak is, ez a hatósági biztatás felbuzdította őket. Mind odagyűltek az uszályra. Hát uramfia, csak megsüllyedt az annyi Hús és háj terhétől. Átcsúszott szépen a híd alatt. Köszöni az örvendező hajósnépség; ám a bíró dölyfösen odaszól: — Nem a kendtek, de a magunk javáért cselekedtük. Csakhogy a bíró beszeszelt és beletántorgott a vízbe. Sok vizet ihatott, mert mire kivonszolták, még egyszer akkora volt a hasa. Az emberek később elfelejtették a pálinka szerepét, de jól emlékeztek a bíró fürdésére. Ma is azt mondogatják, hogy csudatévő hatalma volt, mert kiitta az uszály alól a Vágdunát. Ügy kellett neki, mert világéletében gőgös ember volt. Ha jót tett a szegénnyel, csak egyszer tette, azt is tréfából. — De a keserves mindenségit ennek a világnak — káromkodta el magát Nagy bácsi —, én biz azt le "nem döntöm, döntsék le maguk, ha akarják! — és dühösen bement a konyhába. A csendörök most Ferkónak kezdtek parancsolgatni, de mivel semmi fenyegetőzésre nem volt hajlandó ledönteni, a csendőrük nagy dühösen maguk láttak hozzá. Nehezen boldogultak vele, de végül is a májusfa mint egy halott nyúlt végig az udvaron. Erzsi sírva borult anyja kebelére, Ferencnek ökölbe szorult a keze. A csendörök leszedték a kendőket, majd Nagy bácsi és fia felé fordultak. — Maguk velünk jönnek a laktanyába. Erre aztán Erzsi meg az anyja együtt sírtak. A csendörlaktanya nem volt messze. Amikor beléptek az irodába, a 140 kilós hatalmas csendőrparancsnok türelmetlenül járt föl és alá. közben zsebkendővel törülgette izzadt homlokát. Nagy bácsi mindjárt elkezdte. — Parancsnok úr, hát micsoda eljárás ez ... — Micsoda eljárás — vágott közbe a parancsnok. Majd adok én maguknak piros-fehér-zöldet, hogy belefeketednek. Disznó horthysta banda az egész falu. Majd megtanítom én magukat, mi a rend. — Engedelmet kérek, parancsnok úr, de ezt már nem értem. A magyarok alatt mindig piszkos cseh felvidéki kommunisták voltunk, most meg egyszerre horthysták lettünk. Hát vegye tudomásul, parancsnok úr, hogy én Horthy alatt ültöm mint kommunista . . . — Nem érdekel, mit csinált Horthy alatt — tolkolta le a parancsnok. Itt a tények beszélnek. Oda nézzen — mutatott a nyitott ablakon keresztül a kerítésre, ahová a kendőket egymás mellé rakatta. Remélem, most már nem tagadja, hogy pirosfehér-zöld színűek a kendők. — Parancsnok úr, én soha életemben nem magyarkodtam, én mint kommunista . . . — Kommunista, kommunista — vágott közbe dühösen a parancsnok. Most mindenki ezzel takaródzik. Különben nekem teljesen mindegy, hogy valaki kommunista vagy nem. Most felvesszük a jegyzőkönyvet és majd a bíróságon kommunistázhat. Nagy bácsi belátta, hogy kár a szóért. Ügy állt ott, mint akit leforráztak. Ezek a szavak jobban bántották, mint valamikor a gumibot ütések. Nem, nem így képzelte el az első szabad május elsejét. Torkát fojtogatta a keserűség. Amikor a jegyzőkönyv aláírására került a sor, az öreg kereken megtagadta. Amikor Ferkót is felszólították, hogy írja alá, nem bírta tovább és kitört belőle: — Hát színvakok maguk, vagy még mindig abban a világban élünk, amikor a feketére is azt kell mondanunk, hogy fehér, ha úgy kívánják! — Fogja be a száját, mert majd megmutatom. ki a színvak, no nézd, hogy ugrál a kis kakas! — Akár aláírják, akár nem, az magukon úgysem segít. — Gyerünk fiam — és köszönés nélkül mentek el az irodából. Csodálkozva látták, hogy a házuk előtt egy nagy embercsoport izgatottan tárgyal valamit Felzúgtak, amikor meglátták a két szomorúan ballagó embert. ..Mit akartak veletek? Remélem nem nyúltak hozzátok? Ezek sem különbek, mint a kakastollasok" — ilyen s ehhez hasonló kérdések, dühös fenyegetődző hozzászólások hangzottak el. Nagy bácsi csak legyintett, úgy összetörtek benne mindent. Hogy ö horthysta. Őt merik ezzel vádolni, aki annyit szenvedett a Horthy-fasizmus alatt. Annyira elmerült gondolataiba, hogy észre sem vette a falu mindentudó kisbiró.iát, aki már kétszer is megszólította végre harmadszori megszólításra odabökte: — Mit akarsz? — Mondanék én magának valamit. — Hagyj most békén. — De éppen most kell mondanom. — Akkor mondd! — Menjünk be, itt nem akarom. A kisbíró mindenkit kiküldött a konyhából, aztán bizalmasan Nagy bácsihoz fordult. — Kihallgattam én ám ma valamit. — Hát aztán .. . — Képzelje, ahogy reggel megyek az irodába takarítani, hangos beszédet hallok a másik szobából. Jobban hegyezem a fülem, hát a főjegyző úr telefonál valahova ... „Ez mégis csak tűrhetetlen, hogy ezek a kommunista fattyúk kora reggel végigóbégatják a falut mindenféle kommunista lázító énekekkel. Engem is felvertek, és ahogy kinézek az ablakon, egy nagy csapat ember van az utcán Nagy elvtárs fiával az élen. Később megtudtam, hogy annak a vén Nagy lányának is vittek májusfát, és ott ittak a fiatalok reggelig. Rögtön gondoltam, hogy ez a vén bajkeverő beszélte tele a fejüket" .. . Aztán még sokáig beszéltek és azt sütötték ki. hogy rá kell fogni, hogy a májusfán magyar nemzeti színű kendő van és ezért meg kell magukat egreefroztatni. Nagy bácsi egyre figyelmesebben hallgatta a kisbíró beszédjét, amikor az elbeszélés végéhez ért, mintha valami megcsípte volna, úgy ugrott fel és a szeme villámokat szórt. Szóval innen fúj a szél. Ö én vén marha, hogy erre nem gondoltam. Kint türelmetlenül követelték, hogy viszsza kell állítani a májusfát. Gyurka meg Pista a házigazdához fordultak azzal a kéréssel, engedjék meg, hogy újból felállítsák a fát. — Állítsátok fel! - aztán gondolt egyet és odaszólt nekik. — Várjatok csak egy kicsit. - Az öreg eltűnt a lakásban és néhány perc múlva visszatért egy kopott vörös zászlót tartva a kezében. — Hét éven át őrizgettem — szólt Nagy bácsi. — ezt tesszük a májusfára Aztán ezt próbálja valaki levenni. — Az öreg frissen kötötte fel a féltve őrzött vörös zászlót a májusfa ágaira. Állott a fa. Amikor éljent kiáltottak. Gyurka már nem a könnyesszemű, hanem a kacagószemű Erzsikét látta. A magasban a vörös zászlót lengette a friss tavaszi szél. Nagy elvtárs áhítattal vette le a kalapját, és mély hangján rázendített: — Föl. föl, ti rabjai a földnek! TÓTH DEZSŐ 13