A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-03 / 18. szám

Tiicsökdal és a hold • • • Április, ez az örökifjú garabonciás fura tréfákkal lepte meg a prágai polgárokat. Hol aranyporral hintette be az utcákat és rózsaszín-inába öltöztette a Vencel tér szürke házóriásait, hol pedig kapubejáratok alá kényszerítette a szerelmeseket. Az egyik pillanatban sivár hétköznapok súlyát gördítette a véllakra, hogy az elkövetkező másodpercben messzi tájak mesevilágát varázsolja elő, iampionokkal, lótuszvirágokkal, ezüst gongokkal és arany sárkányokkal. Tíz lépést sem tettünk meg a Vodicsková utcai könyvesbolttól csallóközi egykomámmal, és máris pagodákra emlékeztető márvány portálé előtt álltunk. A falon bronztábla — rajta rejtelmes ákombákomok. Hirtelenében nem tudjuk, a „Kínai Hitelbank' vagypedig a „Történelmi Múzeum" bejáratát látjuk. A latin betűs felirat azonban megnyugtat — Kínai étterem. Hát igen — régi babonák bambuszfüggönyeit már eljiyütte áz idő, Li Ju-tang méz-méreg szavait is elhordta a szél, beidegződött történelmi hazugságokra rácáfolt a valóság. Roppant messziségek kartávolságra közelítettek meg, és Kína, ez az egykor az Óperenciás tenger partján elterülő rejtelmes birodalom, több mint szomszédunk — barátunk és bajtársunk lett. Mao Ce-tung, Csu En-laj és a szecsuáni Kuo- Mo-zso nevét pedig legjobbjaink nevével együtt emlegetjük. Belépünk. Régi metszetek, színes tusrajzok függnek a falon. Egy félig kínai és félig Móricz Zsigmond kinézésű pincér vesz pártfogásába. Magyarul beszél, és ellentmondást nem tűrő hangon mondja, hogy mit rendeljünk. Kissé meghökkenve, de mégis rejtett megkönnyebbüléssel bólintunk ... Amikor kezünkbe kerül az étlap, teljesen megnyugszunk. Ismét az az olvashatatlan, titkos irás, mely verset, prózát, imádságot, vagy akár trágár szavakat is jelenthet. Az étlap túlsó oldalán ugyan ott van a kínai szöveg cseh,* orosz és francia fordítása. Böngészésre azonban már nincs időnk. A harcsabajuszos hozza vacsoránk első fogását. Jázmin tea — cukor nélkül! A levegőben bóditő virágillat — egy Li Po vers jut az eszembe, és akaratlan is a borissza költő árnyékát keresem, és lesem mikor lejti már vidám táncát a jázmin illattal. Ám Li Pó-t sehol nem találom, szomszédaink magukba mélyedve szürcsölik a virágteát. Csupán egy kfnai bronz szobrocska fintorog rám gúnyosan az egyik sarokból! Négy elefántcsont pálcika kerül asztalunkra — itt a második fogás. Hümmögve nézegejük a pálcikákat, a párolgó rizst, a külön tálalt nagy húsadagokat. Rápislantok a koméra. Ő márl a rizsevést próbálgatja pálcikáival, én inkább a kés és a villa után nyúlok. Majd találgatjuk, milyen hús lehet a tálban. — Cserebogárpörkölt sertés hússal — felel mély meggyőződéssel hangjában csallóközi komám; erre én gépiesen nyúlok az egyik pálcika után . . Aztán belekóstolunk a titokzatos ételbe. Ég a szám. érzem, szinte lángot l.ehelek. — Ezek itt alaposan befűtöttek nekünk — gondolom magamban. Már nemcsak a szám lángol, égő parazsat érzek nyeldeklőmben, s gyomrom merő tűz! Lopva ránézek emberemre. Ő is vörös, akárcsak a főtt rák, de rendületlenül fogyasztja vacsoráját. — Ha ő, akkor én is — morfondírozok és megdühödve pusztítom a „cserebogarakat". Közben pedig jó pilzeni sörrel oltom lángoló bensőmet. Meg is izzadunk, könynyünk is kicsordul, de mégis legyőzzük az Ízletes „cserebogarakat", amelyekről kiderült, hogy „Sertés pörkölt a la Kung Pao". Aztán nyugalmat színlelve mártogatjuk kanalunkat a leveses tányérba. Máig sem jöttünk rá, milyen levest ettünk, mivel megkérdezni nem mertük. A végén mégis nagyon dicsértük. Az utolsó kanál után a gyehenna tüze . ugyanis egyszerre kialudt. Vacsora után benéztünk a konyhába. Két mandulaszemű kínai szakács. Tyiang Jü-tchien és a szecsuáni Cshen Csi-kang sürgött-forgott a tűzhely körül, készítette a furcsa, de igen ízletes eledeleket. Vesztünkre megkedveltek bennünket, és másnapra is meghívtak vacsorára. — Olyan valamivel lepjük meg, amilyet a magyar konyha hét bukfencet vetve sem tud produkálni — hajtogatták büszkén. Hát bizony nem is tud. És ne is tudjon! Mert ez az étel még csipösebb, még tüzesebb volt, mint a „cserebogárpörkölt". Svei-csuzsen! így volt feltüntetve az étlapon. Hogy mit jelent? Lehet, hogy fiatal majomfül-rostélyost, lehet hogy nem, én nem tudom .. . A jégbehűtött pilzeni sem tudta eloltani a nagy tüzeket. Jó magyar ember ilyenkor borra vágyik, jó borra, sok borra . . . Most értettem meg igazán Li Pó-t, hogy száz verset Is megírt bor és rizspálinka mellett, és holdhunyta után napkeltéig kocsmaszögletben szundított. Hiába hívta öt a császár, Li nem ment, így felelt: „Te csak császár, én azonban a bor istene vagyok!" A jázmin illat messze elkísér bennünket... A nap már lebukott, amikor az acélmadárba beszálltunk, és a közeli rétekről, mintha tücskök ciripelését hallottam volna ... Lehet, ez is az áprilisi garabonciás tréfája volt, lehet egy Li Pó vers reminiszcenciája... Majd felzúgtak a motorok — a felhők és a csillagok kőzött édes emlékként kisért a tücsökdal és a hold. -si— Szlovák Lohengrin Bika kompozíció Ady Endre Vázlat egy női arcképhez Önarckép m