A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-12 / 15. szám

Ezerkilencszázhúsz május elsején (később olvastam: 6-án) Csapra utaztam. Csvárics Elek suszternél szálltam meg, a volt vörös katonánál, aki akkor nagyon vidám, bortisztelő ember volt és akit nyolc-kilenc hét múltán agyonvertek a csendőrök. Kora reggel érkeztem, de csak délután kellett előadást tartanom a gőzmalom és a téglagyár munkásainak, a nemzetközi helyzetről. Déltájt teljesen egyedül sétáltam a Tiszta partján. Mindenkinek azt mondtam, hogy a délutáni előadásra készülök, de-a valóságban sokkal nagyobb fába vágtam a fejszémet: egy regényt, vagy egy drámát szándékoztam írni, olyant, amely egy • csapásra világhírt és halhatatlanságot biztosit számomra. Minden második vagy harmadik fiatal értelmiségi valami ilyesmire készül (hitvány tollforgató az, aki huszonöt esztendős korában a halhatatlanságnál kevesebbel is beéri), de én egy, vagy talán néhány lépéssel előbb jártam a többi huszonöt esztendősnél: tisztában voltam azzal, hogy regényemnek, vagy drámámnak izgalmasabbnak kell lennie a legnépszerűbb detektívregénynél, monumentálisnak, mint a Háború és Béke, mélynek, mint Dosztojevszkij, szeNemesebbnek, mint Maupassant novellái, bölcsnek és bájosnak, mint Mikszáth írásai, humanizmusban Romain Rolland-dal kell versenyeznie és lépést kell tartani Maxim Gorkijjal és Andersen Nexővel, a proletariátus ismeretében és szeretetében. Mindezzel teljesen tisztában voltam, csak azt az egyet nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá ennek a (világhírt és halhatatlanságot biztosító) remekműnek megírásához. Ezen törtem a fejem, magánosan sétálva a Tiszapart aranyszínű homokján, a lendületesen lombosodó fűzek között, amikor váratlanul megzavarták elmélkedésemet. - Segítség! Segítség! A duzzadt, sebesrohanású Tisza közepén felfordult egy csónak. Kiborult utasa kétségbeesetten csépelte a sárga hullámokat és ILLÉS BÉLA nagyokat nyelt. Mint később megtudtam, egy nyugalmazott enyhén szenilis tanító volt a póruljárt, aki - bár sem az evezéshez, sem a horgászáshoz nem értett — bérelt csónakon horgászni indult. - Segítség! Segítség! Pillanatok alatt ledobtam a ruhámat, lerúgtam a cipőmet, és habozás nélkül a vízbe ugrottam. A víz' szörnyen hideg volt, a sodrás ijesztő. És amikor az ember már a vizet szeli, a folyó sokkal szélesebb, mint a partról nézve. Bár nem rosszul úszók, nehéz volt az utam a póruljárt halászhoz. Szerencsére, egy irányba szinte egymás felé — sodort minket a víz: egyazon örvény felé. Amikor végre két méternyire az örvénytől, galléron ragadtam, az öreg már félhalott volt. De még maradt benne annyi életerő, hogy mindenáron át akarta ölelni a nyakamat. Ha ez sikerül neki, mindketten elpusztulunk. Most már nemcsak az öreg életéért, hanem a saját életemért is verekedtem. Hatnyolc perc múlva, - pont amikor végre sikerült eloldani a csónakot, amellyel a segítségünkre akartak jönni — partot értünk. Ott akkorára már húsz-huszonöt kíváncsi verődött össze, többségükben kamaszok. Azonnal gondozásukba vették az eszméletlen öreget. A Tisza partján felserdülve, értették a módját. Én a ruhámat és a cipőmet kerestem. Eredménytelenül! Mindenemet ellopták. A Verhovina felől hószagú szél fújt. Vizes, kissé hiányos fehérneműm, mint jégkéreg tapadt testemre. Dideregtem, vacogott a fogam. - Nna! Egy rendőr közeledett, a négy csapi rendőr közül a legtekintélyesebb. Ez talán visszaszerzi a ruhámat... Nem szerezte vissza. Ellenben felírt közszeméremsértésért és közbotrány okozásáért. Ez nem volt kellemes, de még kellemetlenebb volt, egyenesen kínzó a délutáni előadás, ösztövér testemen lötyögött a kölcsönkapott ruha, sűrűn tüsszentettem, krákogtam és köhögtem. Három hónappal később, augusztus elején, amikor (osztályellenes izgatásért) a kassai rendőrség egyik magánzárkájában ültem, egy becsempészett újságban, amelyet az első betűtől az utolsóig átböngésztem, azt olvastam, hogy Masaryk köztársasági elnök Kulka József nyugalmazott tanítót kitüntette — életmentésért. A derék öreg tanító (tudtam meg az újságból) ezerkilenszázhúsz május 6-án déltájt, Csapon, élete kockáztatásával megmentett egy sem úszni, sem evezni nem tudó fiatalembert, aki csónakon kimerészkedett a duzzadt Tiszára, és akivel felborult a csónak. A könnyelmű fiatalember kétségkívül vízbefulladt volna, ha kétségbeesett segélykiáltását nem hallja meg a Tiszaparton sétáló Kulka, aki azonnal segítségére sietett a fulladozónak. Amikor ezt elolvastam, sót kétszer is elolvastam, olyan hangosan röhögtem, hogy a folyosón sétáló őr (aki a demokráciát védte velem szemben) rámnyitott, — azt hitte, hírtelen megőrültem. Felszólítására a nálam krónikus bőbeszédüséggel elmondottam, hogy min röhögök. Türelmesen, sőt érdeklődéssel hallgatott végig, aztán undorodva elfordult tőlem. - Hogy nem szégyell ilyen gyalázatos hülyeségeket kigondolni?! — rivallt rám őszinte felháborodással. Ami pedig a tervezett remekművet illeti — nem adtam fel a tervet. De, sajnos még most sem tudom, hogyan fogjak a megírásához. aranylottak egyik felől, s biztosan tele "zamattal olvadnak majd el a szájban; de én magam egyetlen szemet sem csíptem le a fürtből. Anyám munkaasztalához szaladtam egy kis zsinegért. Tilos volt innen bármit is elvennem. De érteni kell az engedetlenséghez. A zsineg végére kötöttem a fürtöt, s az ablak könyöklőjére támaszkodva odakiáltottam Alfonznak, aztán lassan az udvarra eresztettem le a fürtöt. Az elátkozott gyermek, hogy jobban lássa, félretolta szeméről szőke haját, és amikor a fürt már kinyújtott kezéhez ért, a zsineggel együtt letépte; azután felnézett rám, kiöltötte a nyelvét, szamárfület vágott felém, s az ülepét mutogatva elrohant a zsákmányával. Engem az én kis barátaim nem szoktattak ilyen magatartáshoz. Először nagyon mérgelődtem. De aztán tűnődni kezdtem, és csakhamar megnyugodtam. „Milyen jó, hogy nem küldtem neki virágot vagy csókot" — gondoltam. Ez a gondolatom aztán mindjárt el is vitte a mérgemet, márpedig, ha hiúságiunk kielégül, semmi többé nem számit. De amikor eszembe jutott, hogy anyámnak is be kell vallanom e kalandomat, nagyon, de nagyon elbúsultam. Nem jól tettem; anyám megdorgált, de az arca derűs maradt: láttam a szemén, hogy mosolyog. — A magunkét kell odaadni, nem a másét, — mondotta — és azt is kell érteni, hogyan adjunk. — Ez a boldogság titka, és kevesen értik — tette hozzá apám. ő nagyon is értette! (Fordította Szávai Nándor) 19