A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-12 / 15. szám

Boldog, nagyon boldog voltam. Ügy tekintettem apámat, anyámat és dajkámat, mintha afféle igen szelíd őriások lennének, akik így élnek, mióta a világ, s akik változatlanok, örökkévalók, egyedülállók, mármint a maguk nemében. Bizonyos voltam, hogy meg tudnának védeni mindenféle bajtól és tökéletes biztonságban éreztem magam mellettük. Az a bizalom, amelyet anyám iránt éreztem, valahogy szinte végtelen volt: még most is, ha eszembe jut ez az imádatra méltó, ez az isteni bizalom, csókokat szeretnék küldeni annak a kis emberkének, aki akkor én voltam; és mindazok, akik tudják, mily nehéz e világon megőrizni egy érzést a maga -teljességében, érteni fogják ezt a lelkességet e régi emlékem iránt. Boldog voltam. Ezer meghitt s egyben rejtelmes dolog foglalkoztatta képzeletemet, ezer olyan dolog, ami önmagában még semmit sem jelentett, de része volt az életemnek. Nagyon kicsiny volt az életem; de mégiscsak élet volt, vagyis a dolgok középpontja, az egész világ közepe. Ne mosolyogjanak azon, amit mondok, vagy csak barátsággal mosolyogjanak, és gondolják meg: aki él, még ha kis kutya is, mindig a dolgok középpontjában él. Boldog voltam, hogy látok és hallok. Anyám nem nyithatta ki tükrös szekrényét, hogy ne éreztem volna mindjárt valami igen árnyalatos és költészettel teljes kíváncsiságot. Mi volt hát ebben a szekrényben? Istenem, hát mi lehetett: fehérnemű, illatosított zacskók, dobozok és ládikók. Ma már arra gyanakszom, hogy szegény anyámnak valami gyengéje lehetett a dobozok iránt. És ezek a dobozok, amelyekhez nem volt szabad nyúlnom, mély gondolatokat ébresztettek bennem. Játékszereim is foglalkoztatták az én kicsiny fejemet; legalábbis azok a játékok, arríelyeket Ígértek, s amelyeket várva vártam; mert a többinek, ott a szobában nem volt már semmiféle titka, tehát semmi varázsa sem. Viszont milyen szépek voltak ezek a megálmodott játékok! Egy másik csoda az a sok-sok vonás és figura volt, ami egy-egy ceruzából vagy tollból tud előkerülni. Katonákat rajzoltam; tojásalakú fejet kanyarítottam, aztán egy csákót föléje. Csak sok-sok megfigyelés után bújtattam a fejet a csákóba, egészen a szemöldökéig. Szerettem a virágokat, az illatokat, az asztal fényűzését, meg aztán a szép ruhákat. Tollas sapkám, színes harisnyám némi gőgöt is ébresztett bennem. De minden egyes dolognál jobban szerettem a dolgok együttesét: a házat, a levegőt, a fényt, hogy mondjam, magát az életet szerettem! Valami nagy-nagy gyengédség vett körül. Soha madárfióka nem simult ilyen elragadtatással fészkének pelyhéhez. Boldog, nagyon boldog voltam. Mégis irigyeltem egy másik fiút. Alfonznak hívták. Másik nevét nem tudtam, s talán nem ls volt más neve. Édesanyja mosónő volt, és házról házra járt dolgozni. Alfonz egész nap az udvaron vagy kinn a rakparton kószált, és én az ablakból figyeltem mocskos arcát, szőke üstökét, lyukas nadrágját, ócska cipőjét, amellyel a pocsolyákban 18 gázolt. Én is igen szerettem volna szabadon járkálni a pocsolyákban. Alfonz egyre a szakácsnők után szaladt, és sok nyaklevest kapott tőlük, és olykor egy-egy száraz pástétomhéjat. Az istállófiúk néha a szivattyúhoz küldték vízért, amire ő lógó, nyelvvel, nekivörösödött arccal és büszkén hozta a vizes vödröt. Én pedig igen irigyeltem. Neki nem kell, mint énnékem, La Fontaine-meséket tanulni; ő nem fél attól, hogy megszidják, ha foltot ejt a ruháján! öt nem kényszerítik arra, hogy egyre csak köszönjön: jó napot, pram! jó napot, aszszonyom! — mégpedig olyan embereknek, akiknek napjai vagy estéi jók vagy roszszak, egy cseppet sem érdeklik; s ha. nem volt is neki, mint nekem, Noé bárkája és rúgós lova, kedvére játszhat a verebekkel, amelyekre ügyesen vadászott, a kutyákkal, amelyek elhagyottan kóborolnak, mint ő, s a lovakkal is az istállóban, amíg aztán a kocsis ki nem kergette a seprőjével. Szabad volt és vakmerő. Az udvarból, az ő birodalmából, úgy nézett fel az ablakomra, ahogy egy kalitkába zárt madárra szoktak nézni. Ez az udvar nagyon vidám volt, mert mindenféle állat meg szolgálattevő ember járt-kelt. benne. Tágas is volt; a lakóépületet, amely dél felől lezárta, kivénhedt, görcsös és sovány szőlőtő futotta be, felette egy napórával, amelynek számait a nap és az eső már réges-rég letörölte, és az az árnyékmutató, amely észrevétlenül mozgott a kövön, mély csodálatba ejtett. A rég letűnt emlékek közül, amelyeket most felidézek, ez az öreg udvar lenne a legkülönösebbek egyike a mai párizsiak számára. Az ő mai udvaraik alig tesznek ki négyszer négy métert; az ég egyetlen foltját láthatják csak, akkorát; mint egy zsebkendő, öt emeletre nyúló kamrák felett. Bizonyosan haladás ez, de egészségtelen haladás. Egy nap aztán az történt, hogy ebben a víg udvarban, ahová a háziasszonyok reggelenként azért jöttek, hogy a vízvezetéknél megtöltsék a kancsójukat és ahol, hat óra felé, a szakácsnők, miközben a lovászokkal trécseltek, rézkosarakban rázogatták a vacsorára szánt salátát, egy nap ebben az udvarban felszedték a kőkockákat. Persze csak azért szedték fel, hogy újra le is rakják őket; de mert közben esett az eső, csupa sár volt az egész udvar, é§ Alfonz, aki úgy élt ott lenn, mint a szatír az erdejében, tetőtől talpig földszínű lett. Egyre boldog buzgalommal rakosgatta a kockákat. Aztán, ahogy felemelte a fejét és látta, hogy ott fenn vagyok elfalazva, intett, hogy én is menjek le. Nagyon szerettem volna vele együttt rakosgatni a kőkockákat. A szobában idefenn nem tudtam kőkockákat rakosgatni. A lakás ajtaja éppen nyitva volt. Lementem az udvarba. Anatole France (1844—1924) a francia Irodalom egyik kimagasló alakja. Párizsban született egy szajnaparti házban. Műveltsége elemeit nem az iskolában, hanem otthon, apja könyvesboltjában szerezte. Irodalmi munkásságát versírással kezdte, de azt hamarosan abbahagyta, mert a verseket szűknek érezte növekvő és mind merészebb gondolatainak kifejezésére. Drámaírással is foglalkozott, kritikát is évekig irt, s beszédei, cikkei, politikai, társadalmi és polemikus írásai szintén több kötetre terjednek. Ma is fordulhatunk hozzá szépségért, életbölcsességért, forradalmi szellemért — mindazért, amit nemcsak regényeiben, hanem elbeszéléseiben is megtalálunk. — Itt vagyok — mondtam Alfonznak. — Fogd ezt a kockát — mondta. Az arca vad volt, a hangja érdes; engedelmeskedtem neki. Egyszerre csak kitépték a kezemből a kőkockát, és felemeltek a földről. A dajkám vitt el méltatlankodva. Megmosott marseille szappannal, és közben egyre pirongatott, hogy játszhattam ily csibésszel, csavargóval, semmirekellővel. — Alfonz — mondta később anyám —, neveletlen kisgyerek; ez nem az ő hibája, inkább csak a szerencsétlensége; de jől nevelt gyermekeknek nem szabad neveletlenekkel játszani. Emlékszem, nagyon értelmes és gondolkozó kisfiú voltam. Anyám szavait jől megjegyeztem, és ezek, nem is tudom hogyan, összekeveredtek azzal, amit a bibliabeli elátkozott gyermekekről hallottam, amikor öreg bibliám képeit magyarázták nekem. Alfonz iránti érzéseim teljességgel megváltoztak. Ezentúl nem Irigyeltem; nem bizony. Irtőzatot és szánakozást keltett bennem. „Ez nem az ő hibája, inkább a szerencsétlensége." Anyám e szavai megzavartak, ha Alfonzra gondoltam. Jől tetted, anyám, hogy így szóltál hozzám; jől tetted, hogy • már zsenge koromban így feltártad előttem a szerencsétlenek ártatlanságát. Jót mondtál és igazat, most már csak én rajtam állt, hogy ezeket a szavakat egész életemre megőrizzem. Most az egyszer valóban megfogadtam őiket, és meghatottan gondoltam az elátkozott gyermek sorsára. Egy nap, mikor épp a házban lakó öreg néni papagáját gyötörte, ezt a komor és féktelen Káint a jő kis Ábel ellágyulásával figyeltem. Sajna, a jólét tesz bennünket Ábelekké. Váltig azon törtem a fejem, hogyan bizonyíthatnám be az iránta érzett szánalmamat. Arra gondoltam, csókot dobok neki; de ez sehogy sem illett volna ehhez a marcona archoz, s amellett a szívem sem hajlott ilyen adakozásra. Sokáig törtem a fejem, mit is adhatnék hát neki; igen nagy zavarban voltam. Túlzásnak tartottam volna, hogy Alfonznak adjam a rúgós lovamat, pedig már nem volt se farka, se sörénye. És egyáltalán, kifejezzük-e szánakozásunkat, ha lovat ajándékozunk? Valami más, elátkozotthoz illő ajándékot kell kitalálni. Virágot? Volt pár csokor a szalonban. De a virág hasonlít a csókhoz. Alfonz, gondoltam, bizonyosan nem szereti a virágot. Nagy töprengésemben már az egész ebédlőt is bejártam. Egyszerre tapsolni kezdtem örömömben: megvan! A találón, egy gyümölcstartóban, pompás fontainebleau-i szőlőt láttam. Felmásztam egy székre és fogtam egy súlyos, hosszú fürtöt, amely egymagában is legalább háromnegyedéig betöltötte a tálat. A sápadtzöld szőlőszemek csak úgy