A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-05 / 14. szám

i— Szóval elmész? — El, Marika, Gyermekkorom óta szeretem a földet, csodálom a természetet, hát most itt az alkalom. — Agronómus — ejtette ki a szót elmélázva Marika. Majd hirtelen hozzátette. — Lányok is lesznek azon a tanfolyamon ? — Biztosan lesznek — mondta Szentes Jani huncutul — nem egy agronómus lányról olvastam már. — Az nem lesz jó, Jani! — Micsoda ? — Hát . . . Hát hogy lányok is . lesznek ott. — Miért ne lenne jó? — Még elcsavarják a fejedet. Janinak nagyon jóleső, meleg érzés tódult a mellére. Aztán te nem szeretnéd, ha elcsavarnák? — Tudom is én. — Valóban nem tudod? Marika hallgatott. Tudta, érezte ő, hogy valami belecseppent a szíve közepébe, de hát azt elárulni, szóval kimondani, lehetetlen. Az októberi este se hideg nem volt, se meleg. Csak ketten ültek a házelötti padkán nagyokat hallgatva, de mindketten egyre gondoltak, arra a jóleső különös érzésre, ami úgy be tudja aranyozni az ember életét. A lombok között átszűrődő Telihold fénye, mint megannyi ezüsttócsa folyt szét körülöttük. Mintha csak abból szökkent volna Marika szemébe egy csepp, hogy annyira tud ragyogni a nagy barna lélektükör. Varázsából alig-alig tud szabadulni Jani, pedig már későre jár az idő. Tán élete végéig is elülne Marika mellett, de az illem mégiscsak illem, el kell menni. Fölállt és nagyot sőthajtva szólt: — Hát én elmegyek. — El? i- El. — De a Csemadok-ba eljössz vasárnap? — kérdi Marika, csak hogy mondjon valamit. — Persze, hogy el. Hisz a tanfolyamra csak újévkor megyek, a színdarabot meg már karácsonykor játsszuk — felelte Jani és elment. * * * Vasárnap este szereposztásra gyűlt öszsze az ifjúság az iskolában. Kerekes elvtárs, a tanító, kiosztotta a szerepeket. De hát nem megy ez olyan simán! Mert akad ám „finnyás", nem is egy. Előbb csak a vállát vonogatja egyik másik, aztán meg röpködnek a megjegyzések egyre-másra: — Én nem leszek kulák, én nem leszek vénasszony, ez is szerep, no bizony, játszsza aki akarja. — Szóval akadt kifogás akármennyi. A tanító türelmes mosollyal várta, míg a méltatlankodó kedélyek némileg lecsillapodnak. Csak két fiatal ült hallgatva, megelégedve: Szentes Jani, aki a vőlegény szerepét és Juhász Marika, aki a menyasszony szerepét kapta. Hogy miért éppen rájuk esett a tanító választása, nem tudni. Pedig a héten már kapott egy jó ajánlatot a szereposztásra vonatkozóan. Mégpedig annak a Kádár Bözsinek az öreganyjától, aki most kézzellábbal kapálódzik a színpadon folyvást evő, öregedő asszony szerepe ellen. Szerdán délután beállított a „drága jó tanító úrhoz". Egy kis tejfelt meg túrót hozott, mert hát a „tanító úrnak nincs tehene." Aztán csak úgy elmenőben jegyezte meg: — Ennek a mi Bözsikénknek valami jó szerepet tessék ám adni. Ha lehetne, valahogy a Szentes Janival tessék összepáro-LOVICSEK BÉLA sítani, mert lépni se tudnak egymás nélkül a lelkeim. Miután a fiatalok kissé lecsillapodtak, a tanító hozzálátott a megbékítéshez, meggyőzéshez: magyarázott, veszekedett, szidott, persze csendesen, okosan: — Be kell látnotok, hogy mindenki nem lehet főszereplő. A kisebb szerep is éppoly fontos, mint a nagyobb. Ha sikerül az előadás, az nem csupán a főszereplő érdeme, hanem az egész csoporté. — Igaza van a tanító elvtársnak — szólt közbe Szentes Jani. A célunk, az, hogy játsszunk. Azzal tanulunk is, meg a község lakosságát is szórakoztatjuk. Nekem mindegy, én elvállalok akármilyen szerepet, mert játszani akarok. Ha valaki cserélni akar, én szívesen elcserélem. — Őszintén, elhihetően csengett a hangja. A levegőben lógott a gúnyos válasz, hogy akkor „más ölelgetné meg csókolgatná Marikát a színpadon" — de egyik sem mondta ki. Marikát meglepte Jani fölszólalása. Hogyan! Hát ő olyan könnyen, olyan egyszerűen átadná mellőle a helyet másnak. Csak ennyit jelentek én neki — villant át agyán a gondolat, s erre olyan haragos dacféle érzés hatalmasodott el rajta. A nagy huzavona vége mégis az lett, hogy mindenki vállalta a reá osztott szerepet, kivéve Kádár Bözsit. A tanító minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Bözsi megkötötte magát. — Azt a szerepet nem és nem vállalom! — jelentette ki. — Én cserélek veled Bözsi — ajánlotta váratlanul Marika. Meglepődött a tanító, de leginkább talán Jani, pedig az imént ő is hasonló ajánlatot tett. Rá is szólt Marikára. — Ugyan ne bomolj Marika! — Cserélek és kész — mondta Marika visszavonhatatlanul. Jani agyában különös, nyomasztó gondolatok keringtek, amelyektől nagyon keserű lett a szája íze. Kádár Bözsi szeme meg nagyot villant örömében. A látszat kedvéért rátartian még egy kicsit vonakodott ugyan, de végül mégis elfogadta. A tanító, az a jóságos arcú férfi, akinek az idő múlása már ezüstös szálakat vegyitett a hajába, Marikán pihentette meg a szemét. Szívből megsajnálta a szelídszavú, széparcú kislányt, mert tudta, hogy amit most tett, szöges ellentétben áll akaratával. — Jól meggondoltad a dolgot, Marika? Marika szíve hevesen dobogott. Arca bíborban égett, szemét könnyek csiklandozták, de valahogy mégis ellenállt, uralkodott magán. Bár lelke mélyén egy hang szenvedélyesen nemet sikoltott, mégis kimondta a szót, de úgy, hogy ahhoz semmi kétség nem fért: — Igen! * * * Attól az időtő' fogva, mintha válaszfal ereszkedett volna Jani meg Marika közé. Mindketten érezték, hogy semmi különösebb dolog nem történt, a szakadék mégis egyre mélyült közöttük. A próbákon — bár még önmaguk előtt is titkolták — észrevétlenül figyelték egymást. Janinak szemet szúrt, hogy az a Török Pista igen-igen legyeskedik Marika körül. Marikának viszont az mart a lelkébe, ha Jancsi netán kedvesebben nézett Bözsire a kelletténél. S mindez csak olaj volt a tűzre, hogy még magasabbra szítsa a dac lángját. Jani Marikától. Marika meg Janitői várta a békítő szót. Az a szó azonban mindinkább késett, késett, végül el is maradt. Elmaradt, mert valaki gondoskodott róla, hogy elmaradjon. Vagy három hét telt el az emlékezetes vasárnap óta. Marika tejért ment. Hogy hol járt az öreg Kádamé már kora reggel, bizonytalan, elég annyi, hogy összetalálkoztak. — De régen nem láttalak, lelkem — szólt az öregasszony mézes mosolyban fürdő arccal. — Már egész nagy lány nőtt belőled. Innen-onnan bizony lagzi lehet a házatoknál. — Soká lesz az még Kádár néni — felelt Marika szégyenkezve. — Amint hallom, nem is olyan soká. Épp az este mondta a Szentes gyerek, ahogy ott járt nálunk ... Hát mégiscsak számít rám ... mégis ... lám milyen csacsi vagyok én — rebbent át Marikán a gondolat. — Kár volt a sok álmatlan éjszakáért, s öröme az arcára szökött, amit a vénasszony nagyon is jól látott. De Kádárné nem azért Kádárné, hogy olyan hosszúra eressze a boldogság fonalát: — Semmi az lelkem, nem kell azt szégyellni. Hiszen fiataloknak való a szerelem. Velem is megesett, meg mindenkivel. Meg oszt szép szál gyerek az a Török Pista ... dógos is ... — Török Pista — nyílt kerekre Marika nagy Torna szeme, — de hiszen ... — Az a, Török Pista, így mondta Jani. — Aztán nagyon kíváncsi suttogóra fogta a szót. — Mondd csak lelkem, azokon a próbákon megérti egymást az a mi széllelbélelt Bözsink meg a Janika? Mert odahaza elvicsorognak ám ... A felháborodás szinte odaszegezte Marika lábát az úthoz. Egy szó nem sok, annyit sem tudott kinyögni. Nyelve helyén mintha ólom súlyosodott volna. Hirtelen sarkon fordult és elviharzott. Hajtotta, űzte a szégyen, a lealázottság érzete, s olyan sietősen lépkedett, mint akit kergetnek. Kádárné is indult kuncogva, hajlott derékkal. 14