A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-05 / 14. szám

No. már ez rendben vőna — gondolta magában. — Elég egy szikra a gyúlékony anyagnak, s menten lángra lobban. A láng pedig pusztít, pusztít veszettül... Alig lépett százat, szembe jött vele Szentes Jani, akkora füstöket eregetve, mint egy kazán. Ez sem tudott jobbkor Jönni, — villant vizenyős szeme, kapva a jó alkalmon - majd beadok én ennek is rögtön. Vagy öt lépés választotta el tőle Janit, tie már szólt, nehogy elporoljon mellette, mert csudákat lépett hosszú lábaival. — Ö, édes fiam, alig ismerek rád. Kész ember vagy te már. — Elmegy az idő, Borcsa néni. Maholnap foghíjas vénemberek leszünk — szólt derűsen Jani. — Hanem anyád egy kicsit a fejedre koppinthatott volna, hogy ne nőttél volna ilyen nagyra, - s úgy pislogott fel Janira, mint odahaza a padlásjáróra. — Nagy emberben több az erő, több pénzt keres, Borcsa néni — nevetett jóízűen Jani. — Jó nektek! - sóhajtott Kádárné. Fiatalok vagytok, erősek, nekünk meg már lassan lejár. Hajaj, csak még azt megérném, hogy az unokám férjhezmenne. Hidd el fiam, nyugodtabban térnék nyugovóra, ha tudnám, hogy kivel csavarja ki a nyakát. Ládd ez a Mari lányka férjhöz megy, pedig fiatalabb, mint a Bözsink ... oszt nincs is annyija. — Melyik Mari, Boris néni? — Melyik, hát a szögi Juhászéké. — Ja, a Juhász Marika? Takaros egy menyecske lesz, ugye Borcsa néni. — Takaros, takaros, de azért kapott volna különbet is a Pista. Ügyes is, azt meg kell hagyni, szép egy gyerek, no... Jani megtorpant. — Pista? '— komorodik el Jani képe. — Milyen Pista? — Ejnye, te is úgy teszel, mint aki semmit se tud. Hát a Török Pista. — Török Pista!? — szörnyűködik el Jani ... — Ez nem lehet igaz. — Márpedig úgy beszélik, .fiam, hogy karácsonyra lesz a kézfogó ... „Ennek nem jó vége lesz, mert a Mari lányka jön visszafele, oszt itt kap" — gondolta magában. — No, de én megyek, mert így délre se érek haza. Jani mint a szélütött állt az utca közepén. Egyenlőre olyan üres volt az agya, mintha kitépték volna az agyvelejét. Nem tudott gondolkozni. Csak a melle közepe nehezült el. Elindult hát, estig csak nem állhat az utca közepén, de hogy hová, merre megy, mi célból, azt maga sem tudta. Megy, amerre a Iába viszi. A házak előtti akácfákról lassű pergéssel hulltak az elsárgult levelek. Valahol a fölvégen ugattak a kutyák, az udvarokban ludak gágogtak. A háta mögött szekér zörgött, s Jani csak ment, egyre ment... Ahogy fölemelte a fejét, Marikát látta, kezében kannával, az úton szembejönni. A szíve erősen feldogobott. Térjen ki, vagy forduljon vissza? Nem, azt nem teszi, elvégre joga van az utcán járni. Mikor összeértek, mindketten megálltak. De mit is szóljon!? Ezekután van valami értelme a beszédnek? Mégsem hagyta annyiban: — Hát így állunk, Marika? — Így —

mondta Marika csendesen, szemlesütve, s közben mindketten Kádárné szavaira gondoltak. De Marika már ment is tovább, mert a könnyek ugyancsak tolakodtak a szeme sarkába. Mit kell azt látni Janinak, hogy neki fáj. Pedig nagyon, kimondhatatlanul fájt. Jani ugyanazt érezte. Elindult és ment tovább. Azon kapta magát, hogy kiért a faluból. Az út két oldalán a szövetkezeti földek húzódtak. A csípős novemberi szél szinte marta az arcát, ami most nagyon jól esett neki. Megállt, rágyújtott. Előtte a hatalmas tábla földet zöld bársonnyal vonta be a sarjadó búzavetés. Akkorát sóhajtott, majd a lelke szakadt vele. Milyen gyönyörű terveket szőtt. „Virágoskertté varázsolja a határt." És most? Olyan üresnek, olyan üresnek érzett mindent. Agronómus legyen? Kiért, miért? — De szép lett volna az életünk! — sóhajtott maga elé. Hosszan, mélyen elgondolkozott. Vergődött a lelke, mintha hatalmas vihar cibálta volna. Hiába forgatta fájdalmának a kerekét, úgy érezte, hogy kiút nincs. Aztán egyszerre feltüzelt az arca... — Hát azért is megmutatom. Ha az ég a földdel összeszakad, akkor is megmutatom, hogy különb ember lesz belőlem, mint Török Pistából. Olyan agronómus leszek, hogy ebben az országban aligha akad még egy másik... Jő volnék én még neked, Marikám, csakhogy ... Azonban terve kevés vigaszt nyújtott, továbbra is húzta mellét a süly, talán még jobban, mint az imént. S az élet folyt tovább a maga rendje és módja szerint. A kis falu tudomást se vett Marika meg Jani nagy bánatáról. Kádárnét ette a penész, hogy tulajdonképpeni terve nem sikerült, mert Jani semmi hajlandóságot nem mutatott Bözsi iránt. A próbákon ugyan elparolázott Bözsivel, de csak olyan mértékben, ahogy azt a darab légköre megkövetelte. Egyedül Kerekes, a tanító viselte szívén kettőjük ügyét. Karácsony előtt, a főpróba után a tanító magához intette Janit. A többiek már mind elmentek, kettesben maradtak, aztán jól elbeszélgettek. Hogy mit beszéltek, mit nem, elég az hozzá, hogy Jani hazafelé menet csuda kacskaringós nótákat fütyült, a csillagfényes éjszakában. Olyan jó kedve volt, mint egy játékos csikónak. Marika ügy kívülről megbékéltnek látszott, csak nagyon tapasztalt szem vehette észre, hogy bensőjében forr valami. És valóban forrt. A meglepetést az utolsó napra tartogatta. Majd ő megmutatja, hogy számít valamit ebben a faluban. És az elhatározást tett követte. Karácsony másodnapjának reggelén bekopogtatott a tanítóhoz: — Hát te mit hoztál, Marika - fogadta kedvesen a tanító. — Tanító úr kérem, eljöttem megmondani, hogy estére nem j.iijszhatok - fújta ki egyszerre. — Nem játszhatsz? - mosolyodott el a tanító és meleg pillantással fordult Marika felé. Mi ez? Még mosolyog is, ahelyett,'hogy csodálkozna, vagy fölháborodna? És Marikának nagyon megkeményedett a bolondos kis szíve. Gyakori jelenség, hogy egyik, másik szereplő az utolsó pillanatban gondolja meg magát, s ha nem tudjuk az okot, bizony nehéz rá orvosságot találni. Kerekes elvtárs azonban tudta. — No, ülj le, kislányom.. . Ügy, és most mondd el szépen, hogy mi a baj . . Beszélj csak egész nyugodtan, mintha édesapád előtt ülnél! — bíztatta. Marikát megfogta a jóságos, simogató hang. Nem tud ő hazudni, dehogyis tud. Az igazat megmondani meg lehetetlen, így hát, hallgatott. — Nézd, Marika. Az életben nagyon sok félreértés történik, nagyon sokszor tévedünk. Amikor aztán kibogozódik a csomó, amikor rájövünk, a tévedésünkre, csak kinevetjük magunkat... Én tudom, hogy te ... szereted Janit... — Nem .. . nemm... sze ... — buggyant ki szégyenlősen Marikából, de nem úgy, hogy az igaz is lehetne, valahogy másképpen. — Öreg szem, tapasztalt szem! Hogy szeretitek egymást, az nagyon helyes Hiszen boldog ifjúságra van szükségünk, mert az ilyen ifjúságban van erő és lelkesedés ... És Jani is szeret téged . . . — Szeret? — csúszott ki Marika száján hitetlenkedve a szó. — Igen ... ő mondta. Tudod, kislányom, az öreg Kádárné vezetett félre mindkettőtöket, mert valami célja volt Janival — Most már értem... — és Marika könnyes szemében fölizzott a boldogság tüze, amely csakhamar fölszárította könynyeit, mint a reggeli napsugár a virágos rét harmatát. De már futott is el, még köszönteni is elfelejtett. A tanító úgy kiabált utána sebtiben: — Hanem estére elgyere!... — Jövök, biztosan jövök — csilingelt vissza Marika szelesen. — Fiatal ész, bolond ész! Én sem voltam különb — mosolygott utána a tanító, s nagy megkönnyebbülést érzett a szívében. * * * Este az előadás nagyszerűen sikerült. Különösen a folyvást evő vénasszony tetszett nagyon. Több tapsot kapott, mint a menyasszony. De a többi szereplő is kivágta a rezet. A sikernek örült a tanító, nem kevésbé az ifjúság. Persze az előadást mulatság követte. A zenészek úgy húzták, hogy még az öregekben is ágaskodott a táncolhatnám. A fiatalok peregtek, mint az orsó. A jókedv majd szétfeszítette az épület falait. Kerekes elvtárs a zenészek mellől figyelte a kipirult arcú táncolókat, de akiket keresett, nem voltak ott. Kissé elborult az arca, de bizonytalansága nem sokáig tartott, mert ahogy az ajtóra tekintett, Marikát látta bejönni, nyomában Janival. Megbékélés, jókedv, derű sugárzott róluk. Azon nyomban táncra perdültek. Nem beszéltek egy árva szót sem csak táncoltak, összesimulva, boldogan. Kerekes csak ezt a pillanatot várta. —) Kötelességemet elvégeztem, és egy tapasztalattal ismét gazdagabb lettem. Nyugodt szívvel ballagott hazafelé, arra gondolt, hogy lám, sokan nem is sejtik, mi minden történik falun a színfalak mögött, amíg egy színdarabot végre eljátszhatnak. 15