A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-29 / 13. szám

BABI TIBOR a napba vagy fortyogó tűzhányóba néznék. Hol sötétebben, hol vakítóan izzó foltokat látok, zubogó, lefelé csuszamló vaaat éa salakot egy tömegbe olvadva. Idekünn a salak és a vas elválasztása nagyon egyszerűen történik. A fém nehezebb lévén, egy magasabb szlnttü homokcsatornéval vezetik el a fenn úszó salakot. Azt hiszem eleget láttam. Az izzó, szikrázó vastól káprázó szemmel botorkálok Jancsi mellett a kapuhoz. Végre sorát ejthettem, hogy meglátogassam gyermekkori barátomat, Juricsek Jozskót. Késő este volt már, azért csak megleltem a radvanicei bányászházat. Zavartan szorongatta a kezem. Ismergetett, Ismergetett, mégsem jutott eszébe, ki lennék. — Ne haragudj, régen láttuk egymáat — mentegetődzött a bemutatkozás után. Aztán annál nagyobb volt öröme. Am én magam ls szorongd kíváncsisággal lestem, kutattam arcán, mi maradt meg az egykori gyermekből. A három évtized kemény kérge alól Itt ott felbukkant, kiragyogott valami ismerős vonás, mint a gránitköbe ágyazott cslllámpala, ha rásüt a nap: egy-egy mozdulat, egy mosoly, vagy nyltra vidéki tájszólással ejtett szó. Az asszonyka zavartan rakosgatta el vacsora után maradt edényeit, s három apró gyermeke félénken bámulta az idegen vendéget. Csakhamar maqunkra maradtunk a kényelmes, otthonos szobában. Talán Így követelte a fiatalasszony tapintata, hogy magára haavja az egykori barátokat. Sosem felejtem ezt a félórát. Mintha hirtelen visszafiatalodtunk volna pajzán majori gyerekekké a újra iártunk minden erdei utat. Megmásztunk minden régi fát: madarakat és lepkéket fogtunk, bújócskát látszottunk, ezer rakoncátlan dolqot müveitünk, s egyszer. .. egvszercsak elakadtunk. Ott ültünk egymással szembon két meglett ember, s köztünk évtizedek ásitó Idegensége. — Hát itt vagy? Itt élsz? — törtem meg a már kínossá váló szünetet. — Itt — nehezen, súlyosan buggyant száján a szó, s elzuhant valahová a csendbe, semmibe, akár egy szikla, mint egy zsák — melybe belegyömöszölte a félig lééit élet minden terhét. Aztán felderült fényessé, kedvessé vált az arca. Mosolygott, ahogy csak édesapák tudnak mosolvoqnl. — Láttad őket? — a a hálószoba ajtaja fele , mutatott. — Jó meleg hulláim öntötte el a szivem. — A gyermekeid? Akár az enyémek. Mondd, Józan, szürke hajnalra ébredtem. A város felett füst és pára gomolygott beborítva az égbolt keleti részét, s a téli nap alig-alig vergődött át e szürke függönyön. Az úttesten villamos csörömpölt, autó surrant. Léptünk keményen koppant a kövezeten. Mlrjék Jancsi most már végérvényesen magéval cipelt. Lelkesedve beszélt munkájáról, munkatársairól. A vas, az ő munkája, élete kenyere, jövendő boldogsága. Mikor átléptük a kohászati üzem kapuját, mintha egy fejjel megnőtt volna, válla, dereka egyenesebbre szökkent. Otthonosan mozgott az épületek és a nagyolvasztók monstrumai között a kémények és a gázvezeték hatalmas átmérőjű caöve alatt. — Jöjjön előbb a kanálisba. Négy esztendeig dolgoztam ott — vezetett, vitt az épületek tömkelegében, s én szótlanul és csodálkozva követtem. Homályos sejtelmem sem volt róla, miféle kanális lehet az. Aztán egy roppant csarnokban találtuk magunkat. Lábunk alatt kövezet helyett vaslemezek borították a földet. Baloldalt mozgó transzportörök sora szállította a vasércet, kokszot a nagyolvasztók léthatatlan szájéba. Egyelőre nem tudtam követni a folyvást mozgó anyag tömegeinek útját. Jancsi figyelmeztetett a felünk felett ágaskodó garatokra, a a Jobboldalt föl-alá sikló roppant vaskádakra. Dőlt pályán futottak föl a kemenceszájig, s a garatokból kiömlő ércet és kokszot belefordították. Ezt a szabályosan Ismétlődő müveletet látni nem, csak sejteni lehetett, mert a magasbanyúló pályát feljebb áthatolhatatlan fal borította, csak az üresen visszatérő kád Jelezte a mozgás rendeltetését. Egy-egy garatnál kezeslábasba öltözött munkás Irányította az érc és a koksz szállítását Időközönként egy könnyen mozdítható fogantyúval megnyitva a garatnyllást. Az örökké mozaö transzportőrök egyenesen a vagonokból azállltották ide az ércet ea a kokszot. — Négy esztendeje, hogy itt dolgoztam — maqyaráztu Jancsi — nem voltak még Itt a transzportörök. A vaaércet és a kokszot két keréken gördülő kordékban tologattuk a kádakhoz. Egy-egy kordéban nyolc-kilenc mázsa rakományt kézi erővel vonszoltunk a súrlódást csökkentő vaslemezeken. Amit itt lát, az minden újltöjavaslatok eredménye. A furcsa megjelölés mögött rejtőző dolgok felül múlták minden elképzelésemet. Ez lenne hát a kanális, ahol csaknem minden munkaműveletet a fizikai erőfeszítést kiküszöbölő gépek végeznek, s mindez alig négy esztendeje született meg Jancsi szeme léttára. Innen ered hát önbizalma és szakmai önérzetnek vélt büszkesége. A kádak szabályos Időközökben föl-le siklanak pályájukon. A beléjük zúduló érc és koksz tompa robajt ver a gépcsarnok magas mennyzete alatt. Jancsi óráját nézegeti. — Siessünk! KHencnegyvenötkor kezdik a csapolást. Csakhamar ott találjuk magunkat a nagyolvasztó lábánál. Az olvasztó munkások a vastagon szertehíntett homokban már jőelöre elkészítették a folyékony vaaat elvezető csatornákat. Négyen-öten mozognak Itt fehér azbeszt ruhában, azbeszt kalapban, arcukra bocsátott sürü hálóval. A mester vajami gépezet fogantyúját forgatja, s a faltörőkoshoz hasonló acélököl nekilódul a samottal befalazott csapólónyllfisnak. A samot beszakadt súlyos csapása alatt. Az egyik segéd oldalvást hosszú vasdorongaal tágítja a nyílást, mire vakító, Izzó vas zúdul a csatornába, végigfut rajta, s lecsoroq a vagonokra erősített hatalmas tartályokba. Izzó, fortyogó állapotban szállltlák tovább az öntödébe. Odaóvakodom a tovafolyó vashoz, s egy alumlnlumpénzt ejtek Izzó sodrásába. Vakító kis csillagok pattannak a levegőbe, s az alumlniumpénz egy pillanat alatt semmivé párolog. Föltekintek az égnek meredő monstrumra. Egész testét sürü csőhálózat borltja, tetőtől talpig víz öntözi falalt, melynek egy része valami kanálisba zubog, egy része pedig párává slstereq. Oldalvást mellmagasságban egy vastag kék üveggel eltömött kémlelő nyílás világol. Mintha belőlük ls olyan huncutok lesznek, mint ml voltunk. Nevetett, szinte könnyes lett a szeme. — Hét legyenek! Nőj jenek! Nincs más dolguk. Megint csönd zuhant közénk, s valami furcsa komorság ült arcára. — Mondd nem félsz? — kérdeztem. — A bányától? Megszoktam. Kenyerem, akár a parasztnak a mező. Biztonságos ls, akár az utca. Kilenc éve dolgozom a föld alatt, még nem ért baleset. A baj akárhol utolérhet. Fontolgatva, halkan ejti a szót. Názem az arcát, mintha csak apját látnám. Názem a kezét. Két hatalmas tenyerét, a bór repedéseiben J szén letörölhetetlen nyomaival. Furcsa, nagy elérzékenyülés vett erőt rajtam. NI, deresedik a halántéka, akárcsak az enyém Itt a fülem felett. Emlékezünk még, s aztán mennem kell. Kikísér, le egészen a forgalmai útra, az autóbuszmegállóig. — Jószerencsét! — Jószerencsét! Fölszállok, s ahoav visszaintegetek, még ott látcm szállás alakját az utcai lámpa alatt. Aztán elindul,, ballag hazafelé, különös, kemény, szép sorsa'felé. • Itthon van ebben a város-' ban, ahol án csak vendég voltam. • * » Hogv elröppent e néhány zsúfolt nap. Most már hazafelé visz, ragad a vonat, eqvbe távolabb ú1 ismerőseimtől. Mlrják Jancsitól alig eqv negyedórája búcsúztam el. Stefek bácsival kezet sem szoríthattam. Viszontlátom-e valaha ókat, s a többleket. Talán soha, talán igen. Eqv nap még összehozhat bennünket az élet. Lehet, hogv a Kelet-sZlováklal Vasmüvekben, vagv egyebütt, talán mágagyszer Ostraván. Nem selthetem, nem tudom, csak annyit tudok, hogy új élményekkel gazdagodva térek meg. A vonat ablakából még egyizer megpillantom Ostrava fényeit, s aztán belerohanunk az éjszaka végtelennek tűnő, »ötét alagútjába. 17