A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-29 / 13. szám

Fekete Andort a csengő rekedt hangja riasztotta fel ebédutáni szunyókálásából. ösztönös mozdulattal íróasztalán heverő cigarettatárcája után nyúlt. Közben a csengő másodszor is felharsant, követelődzően és röviden. Akár egy mondat végére biggyesztett kérdőjel, melyre választ várnak. — Ha még egyszer csenget, beengedem — döntötte el magában, és parázsló cigarettáját a hamutárcára ültette. Másodpercek iramodtak tova a várakozástói reszkető csendben. Játékos izgalom vett erőt a férfin. Azon kapta magát hogy az ismeretlen látogatónak szurkol. A pillanatok örökkévalóságnak tűntek. Aztán harmadszor berregett a csengő, hosszan, kérőn, alázatosan. — Bocsánatot kérek a zavarásért, Mester — csicseregte feléje egy üde leányhang a lépcsőház félhomályából —, de egyéb lehetőség híján kénytelen voltam személyesen felkeresni. Gyöngyösi Anikó vagyok a ... — Kerüljön beljebb — tessékelte tovább a látható zavarban levő vendégét Fekete Andor. A kislány ruganyos léptekkel haladt végig a rozsdavörös futószőnyegen. A tágas dolgozószoba közepén tanácstalanul tekintett körül. — Tessék, foglaljon helyet — mutatott a férfi az íróasztallal szemben terpeszkedő bőrfotelre. A lány karcsú alakja szinte elveszett a hatalmas alkalmatosságban. — Nos, minek köszönhetem a szerencsét — tette fel Fekete a banális kérdést, és biztatón rámosolygott a lányra. — Én ... nem is tudom, hogyan kezdjem — töredeztek a szavak Anikó ajkáról, és a sűrűsödő csendben hallani lehetett szapora lélegzetvételét — olyan szépen elképzeltem az egészet... és most... elhagyott a bátorságom. — Ejnye, ejnye — fenyegette meg ujjával a férfi tréfásan. — Talán emberevőnek látszom? De lenne egy javaslatom. Főzök két feketét, s közben eldiskurálunk. Rendben van? Még elkapta a lány hálás tekintetét, s máris a szoba túlsó sarkában foglalatoskodott. — Hogyan jutott hozzá a lakáscímemhez — hajította mentőövként a kérdést a lány felé. — Az Irodalom és Kultúra szerkesztőségében — válaszolta Anikó megkönnyebbülten, mint akinek nagy teher esett le a válláról. Akár az erdei forrásból a víz, csörgedeztek belőle a szavak. - Nem volt könnyű dolog. Az emberek hihetetlenül kíváncsiak Ki akarták venni belőlem, miért van szükségem a Mester címére. De nem kötöttem az orrukra, juszt sem. Fekete kinyitotta a bárszekrény ajtaját és bosszúsan füttyentett. — Biztosan valami fontos munkában zavartam meg a Mestert — muzsikált feléje Anikó hangja. — Szó sincs róla — tiltakozott Fekete —, azonban bocsásson meg, egy pillanatra magára hagyom. Addig talán nézzen körül a könyvespolcon. Türelmetlenül kopogtatott a szomszéd lakás ajtaján. — Barkovicsné, kérem, váratlan vendéget kaptam és nincs mivel megkínálnom. Lenne szíves egy üveg konyakot hozni ? — Természetesen, csak magamra kapok valamit — bólintott beleegyezően az idős asszony. 16 Fekete dudorászva tért vissza szobájába. Lépteire Anikó felegyenesedett íróasztala mellett, és szemrehányó tekintettel fogadta a belépőt. — Csak nem akarja felmondani még meg sem született barátságunkat kislány? — Szerintem az író legnagyobb erénye az őszinteség. Az előbb félrevezete't engem Az itt heverő papírlapok a tanúk. Ön a Múzsa látogatását várta, s így a legrosszabbkor jöttem ... — Ha most azt válaszolom önnél bajosabb Múzsát el sem képzelhettem volna, ismét azzal vádol meg. hogy nem mondok igazat, ugye? Anikó ajkáról felgyöngyözött a kacagás, akár a pezsgő. — Eltalálta. De azért — jól eseti hallani. — Akkor kiürítjük a békepoharat és szent a béke. A párolgó feketekávé végképp levezette a feszültséget. — Valahogy így képzeltem el egy író dolgozószobáját - állapította meg Anikó. — Antik íróasztal, öblös fotelek, könyvektől meggörnyedt polcok, süppedő szőnyeg, a falakon rajzok, festmények A Múzsa világa. Az üvegajtó Jfová vezet ? — A hálószobámba - válaszolta a férfi rekedten. — Megnézi? Egy pillanatra a mennyezetig tornyosult a csend. — Nem. Biztosan olyan, amilyennek utolsó könyvében, az Illúzióban a költő szobáját leírta. — Tetszett az illúzió? — Ez nem is kifejezés — lelkendezett a lány. — Szerelmes lettem bele Eddig legalább ötször elolvastam. Minden eddigi könyvénél jobbnak tartom. Legkedvesebb olvasmányom, az éjjeliszekrényemen fekszik s mielőtt búcsút mondok a napnak, mindig elolvasok belőle néhány oldalt. — Most visszaadom a bókot, ezt nekem esett jól hallani - válaszolta a férfi, és bizonytalan mozdulattal Anikó asztalon pihenő kezét kereste. — önben azonban csalódtam — húzta el kezét a lány. — Valóban? — Az újságban közölt fénykép alapján idősebbnek képzeltem. Ha nem tudnám, talán el sem hiszem, hogy ötven esztendős. Fekete hallgatott. De tekintete perzselt, akár a júliusi napsugarak. Anikó lehajtotta fejét, arca lángolt, mint a rózsa, melyet kérlelhetetlen fényözön kábít, hervaszt, emészt... A falióra hármat csendített. '•— Háromnegyed öt. Hogy eljárt az Idő c— csodálkozott el a lány — akkor már itt sem vagyok, ötkor tornagyakorlatunk van az iskolában, a spartakiádra készülünk . . — Ne menjen még. Anikő — kérlelte a férfi — hisz ... — Mennem kell — pattant fel a lány. — Elfecsegtem az időt, és még el sem mondtam, voltaképpen miért jöttem. Egy lépést hátrált, hátravetette fejét, mint a diák tanára előtt, amikor jól felkészült a felelésre. — Tisztelt Mester, engedje meg, hogy a huszonkettes számú középiskola József Attila önképzőköre nevében meghívjam május 15-i irodalmi vitadélutánunkra melyet az Illúzió cimü könyvéről rendezünk. Fekete sóbálvánnyá dermedten állta a szózuhatagot. — Ugye eljön — csimpaszkodott a karjába Anikő. — Hát csak ezért jött — tért magához a férfi, s ideges mozdulatta megsimította homlokát. — Perszehogy ezért, de amint látom — nem is örül a meghívásnak. — Örülök, hogyne örülnék, igazán kedves, nagyon kedves maguktól, hogy meghívtak. — Tehát eljön? — Ott leszek. — Remek. A lányok kiugranak a bőrükből örömükben, ha megtudják. Anikó arcáról sugárzott a boldogság. Az ajtóban még visszafordult. — Ne felejtse el a címünket: Pacsirta utca kettő. A viszontlátásra! — Viszontlátásra — ismételte gépiesen Fekete. A lány már leperdült az első lépcsőfokokon, amikor észbekapott. — Várjon, leviszem felvonóval. — Ne fárassza magát — kacagott vissza a pihenőről Anikó —, az öröm szárnyán repülünk a leggyorsabban. Fekete, lépteinek zenélő ritmusát figyelte. — Amint látom, elkéstem — mondotta a liftből kilépő Barkovicsné —. de sorakoznom kellett a boltban. Ha tudom, hogy ilyen csinos vendége van ... A léptek zaja elült. — Nem késett el, Barkovicsné — vette át a csomagot Fekete Andor —. nem késett el! S az ajtó éles csattanással bezárult mögötte. MARTON JÖZSEF rí wir mim iftiíi Mfi wo