A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-15 / 7. szám

MACS JÓZSEF 4 tarisznya A falu, mint egy nagy temető. Sűrű, tömény csend takarja. Csak a kutyák vakkantanak néha-néha. De azoknak sincs mindenütt „szabadáré". Az udvaron bámészkodó Csángó János Pulija például hallgat, mint a sír. A gazdája megparancsolta, hogy tartózkodjék a hiábavaló feleseléstől. Nézzen a csillagos égre; nagyon szép nézni azt igy éjszaka, és ne ugassa meg a holdat, úgyis magasan helyezkedik el a mindenség létráján, nem ijed meg akármilyen vakkantástól. Puli nem ellenkezik. Szófogadó jószág. Ül nyugodtan, és a bejáró ajtóra pislog. Még jönni kell Jancsinak, a legfiatalabb gyerfeknek a Csángó családból, úgy lesznek Hlrman. Csak azután vehetik nyakukba a falut. A lomha járású, sűrű gyerek éppen most lép ki az éjszakába. Furkósbotot szőrit a hóna alatt. Jó a bot, nagyon jó sötétben a kutyák ellen. Az apja is magához vette, azzal méricskéli végig az udvart. — No, mehetünk — mondja a fiú. — Várj még - csendesíti az apja, és végigtapogatja a derekát. A bot a hóna alatt van, a kürt is ott csüng a vállán, amellyel elfújja majd a haldokló esztendő szomorú dalát, de valami fájón hiányzik a felszerelésből. A bőre szabott, mély öblű tarisznya. Most nem akasztja a derekára. Pihenjen a szögön békességben. Tavaly még ott lógott a nyakában, de már akkor is szorította az átalvetője*. Fojtotta, markolászta a torkát, és alig bírta szusszal. A szégyen pírja égette, marta az arcát. Valamikor ráillett nagyon az öblös kis :zsák. Üjig soha nem tartott ki a kenyér. 3öl jött az' alamizsna, a számadónak kijáró kelt kalács. De már más a világ. Nincs szüksége tarisznyára. Bot és pásztorkürt soha nem szolgálta úgy a gazdáját, mint éppen manapság. Pedig semmi különös változás nem állt be a foglalkozásában. Annyi csupán, hogy a nyájat egy akolba tereli. Mégis egyenesbe jött a családjával. Hat fiúgyermeke mind szakmát tanult. Jancsi meg az apja foglalkozását választotta. Az a jószágot szereti. Meg az erdőt, mezőt, legelőt. Tanácstalankodik az ember, töpreng, morfondírozik, hogy hát mitévő legyen. S gyakran pislant -a kamra kicsiny ablakára, mintha az lenne a megmondója, búsul-e a szögön a tarisznya. Az eltökéltségéből azonban már nem enged. Mélyet sóhajt, s még egy utolsó pillantást vet a kamra ablakára, aztán határozottan int a gyereknek meg a kutyájának. Húzódnak k^ az udvarból. Hanem a kapuban Jancsi elébe áll az' apjának. — A tarisznya hol? — A szögön — feleli zavartan az ember. — Szaladjak érte? — Nem kell. A gyerek elszomorkodik, szemlátomást elborul az arca, de nem említi többször a tarisznyát. Ennyi megjegyzést tesz csupán: — Akkor semmit se fogadunk el. — A bort elfogadjuk, a pálinkát is. De a kalácsot nem. Sütött anyád eleget. Már kint járnak az utcán. Ijesztően sivár, kietlen pusztaság a falu vége. Szótlanul mennek egy darabig. Az ember halad elől, nyomában a kutya meg a gyerek. Senki más nem tartózkodik az úton. Az emberek bent tanyáznak. Bor, muzsika mellett várják az újévet, és az ő öreg kürtjének a hangját. Zaj, lárma, zsivajgás a házakba szorul. Különben égigérő a csend, mint a temetőben. A falu közén megállnak. A kutya várakozón ereszkedik le a hátsó lábaira, ők meg a fényt pislogó ablakokra néznek és a templom karcsú tornyára. A gyerek türelmetlen, többször is mondja az apjának: — No, fújja! Az ember úgy tesz, mintha engedelmeskedne, széjjelveti a lábát, és szájához emeli az ökörszarvat. De nem szólaltatja meg. A mustokat igazítgatja a nyelvéhez, s szerelmetes kürtjét néhányszor végigsimítja. Mert nem akármilyen jószág az ő szarutrombitája. Barátja, szolgálója a kivénhedt csont jóban, rosszban. A kalendáriumból olvasta egyszer, mielőtt a háhorűban elvitték, hogy a Lehel kürtjében is nagy erő volt. A Leh mezején elvesztett döntő csata után még belefújt a vezér, s az elesett magyarok felemelték fejüket hallatára. Hát az ő kürtje is olyan. Hangjában erő és szépség van, s ilyenkor Szilveszter hoz, hogy ne kezdje el a vonítást. Az ember pedig megfújja a kürtöt. Bús, érdes remegő hang ömlik az éjszakába. Feszül a tüdő, pattanásig húzódik az arcizom, a szem kitágul és ijeszt. A nagy sötétségben a tarisznyát látja. Mintha a kamra szögéről idáig táncolt volna, és most a szarutrombita végén csüngene. A szeméhez kap, majd gyorsan leereszti a kürtöt. S hallgat, hallgatnak hevesen feldobogó szívvel. Aztán kinyílik az egyik kapu s öreg, töpörödött asszonyka tart feléjük. Ruhája sötétebb egy folttal az éjszakánál. — Azt hittük, hogy már nem jön. Nem jól tette volna. A fiam is nagyon várta. — Otthon van ? — Otthon. - Mit csinál ? • — Iszik. — Pedig ő nem szereti. — Nem, hála istennek. De most öntögeti magának erősen; mi meg nem szólunk neki érte, mert holnaptól fogva már ő se lesz magában, ő is bent lesz a többivel. — Hát csak jöjjön! — Tudja, magát emlegeti mindig — mosolyodik el az asszony, és kötényét leemeli a kalácsról, pálinkáról. — Hogy holnaputántól már Csángó Janié lesz a gondja. Sokat is évődött a disznaival... — Mondja meg a vejének, hogy csak leéjszakáján kicsalja az utcára az embereket. Elálmélkodik az ember, s a gyerek nem tudja mire vélni az apja kivárását. Mérgesen szól rá: — Fújja hát! Nem cukor annak a vége, hogy nyalogatni kéne! — Jól van, fújom. De megmondtam, mihez tartsd magad. • Jancsi bólint, s a kutyát szelídíti lábágyen nyugodtan, nem kerülnek rossz kézbe az állatok! — Jó, megmondom. No. de fogja meg a poharat. Az ember fogadkozik illendőségből, aztán fia kezébe nyomja a kürtöt, és vallatja a pálinkásüveget. Jól benyakal a pálinkából, s nem adja az üveget a gyereknek, hogy légalább ő is megkóstolhatná. Pedig folyik a nyála az ihat-