A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-15 / 7. szám

néktól. Az öregasszonnyal van elfoglalva, kahácsol neki és dicséri a tömény szeszt. — Ez igen, ez a torkába kap az embernek. — Itt van a kalács is, belerakom a tarisznyájába. — Abba nem rakja bele, mert az a szögön csüng a kamrában — mondja zavartan az ember. — Nohát? — csodálkozik el az asszony. — Elindult tarisznya nélkül ? Hova teszi akkor a kalácsot? — Hagyom a tányéron, ott van az jó helyen — mondja kényszerű nevetgéléssel az ember, s szigorúan néz a fiára, hogy az se cselekedjék másképpen. Az öregasszony nem érti a dolgot, s hogy a gyerekkel sem megy semmire, erőszakosan, gyömöszölne a számadó zsebébe néhány darab keltkalácsot. De az ember ügyesen védekezik, Így. ez a szándéka sem jár sikerrel. A tányér keltkalács érintetlenül kerül vissza a házba. S alig távozik az öregasszony, nyílnak sorban a kiskapuk és minden házból hozzájuk igyekszik valaki, vagy az eladó lány, vagy az édesapa, vagy pedig a gazdasszony. És a kötényben, surcban bor, kalács, pálinka. Am a számadónak nincsen tarisznyája, s csak ámulnak, bámulnak, csodálkoznak ezen. Hát ez meg mi megint? A pásztor búcsúzkodik az őesztendőtől, és a kalácsot nem tömködi a tarisznyájába ? Kötekednek vele az úton, s a szemesebb asszonyok úgy körülfogják, hogy nem győz eléggé forgolódni a zsebeivel. A kutya sem tudja közömbösen nézni a tülekedést, dühösen vakkant az asszonyokra, mert azt hiszi, hogy meg akarják enni a gazdáját. A kalács azonban minden esetben a tányéron marad, csak a pálinka fogy, abból iszik az ember. És az ital lassan a fejébe száll. Tüzesedik az arca, szinte lángol, s hol ezt a színt, veszi fel, hol a másikat. Mikorra a kínálgató asszonyok egészen elfogynak, már nagy a kedve, a dalolhatnékja. A tarisznyát otthon tudta hagyni, és az asszonyok sokszor akaratos kínálgatásait is szerencsésen el tudta hárítani — hát most a csillagokig ugrana, olyan a hangulata. Dagad a melle a büszkeségtől, s az öröme ott bujkál palástolhatatlanul a szemében. A kutyára is ragad a jókedvéből; bolondos ugrálásba kezd, és kapaszkodna a vállára. A gyerek azonban mindinkább elkomorul. Nem jutott neki a kalácsból, de a pálinkából se. Ami igaz, igaz. Sütött az anyja egy kemence kalácsot. A bátyjait is várja' az ünnepekre. De jobb a másé, jobban ízlik a másé. Könnyebben omlik szét a szájban s könnyebben csúszik lefelé. Az ember a házakra néz, meg a távolabb sötétlő erdőre, fejében a bódulattal. Nem vesszi észre fia szomorulésát. Elvégezte a dolgát tarisznya nélkül, ez foglalkoztatja! Boldogan, felszabadultan akasztja nyakába a kürtöt, s int a gyereknek meg a kutyájának: — No, mehetünk lassan! A kutya szalad vagy tizenöt métert gazdája szavára, a fiú meg se moccan. Ali leverten, szomorúan, szívében nagy keserűséggel. Nem akarja hallani sem az apját. S mikor az megint szólítja hazafelé, haragosan kiáltja: — • Fújja még a kürtöt! — Elvégeztem a munkám — mondja az ember és sóhajt megkönnyebbülten. Indul a kutyája után. De nem megy sokáig, mert nem hallja, hogy a fia kopogna a sarkában. Megfordul és végignéz a gyereken. — Mi ütött beléd? — Semmi. — Valami belédütött, látom. — A pálinka ment a fejembe. Pedig már kijártam az iskolát. — Nem is ittál. — Hiszen éppen azért ment a fejembe. Mert én a kalácsból se ettem. Az ember közelebb lép a gyerekhez, és sajnálkozva mondja: — Abből ehettél volna. No, de eszel majd otthon — teszi hozá vigasztalóul. — Az más. — Az is olyan. Ha nem különb. — Tudom én, tudom. Csakhogy minek fújta akkor a kürtöt, ha üres kézzel térünk haza? — Szokásból, fiacskám. — Ai tarisznya nem szokás ? Az ember hosszan haiMgart, nem felel mindjárt. A gyerek ott hasogatja lelkét szavaival, ahol éppen az előbb hegedt be, mikor az asszonyokkal a vesződést befejezte a tarisznya miatt. — Hozhattam volna, nem mondom — veszi fel a szót. — De nem csak annyiból áll az. Mit mondana a falu, ha a számadó tarszinyával venne búcsút az őesztendőtől, oszt az idén ő kapta a legtöbb terményt. A gyerek igazat ad az apjának, s már csak a csúrés-csavarás kedvéért jegyzi' meg: — Csüngött volna az én nyakamban. — Csüngjön az a teher a szögön. Soha ne kelljen leakasztanom onnan — mondja felszabadultan az ember, és Indul haza, a gyerek is lépked a nyomában. Bátran mennek; a fiú botjával játszadozva, az apja meg magábaszállva, elgondolkozva. Az jár az eszében, hogy minden embernek van terhe, amitől menekülni akar. Lám, az öregasszony veje pálinkával szabadítja magát a disznaitól. Öt meg a sok termény választotta el a tarisznyától. Melegség ömlik a szivére. A levegő egészen kellemes, tavasziasan vérpezsdítő. Kigombolja az ing nyakát, télikabátját is végig, s úgy megy. És olyan mehetnékje támad, hogy meg se állna Tornaijáig. S ahogy halad a gyerek előtt, egyre jobban s mindig erősebben érzi, hogy nagyon jő, nagyon könnyű igy menni csak a kürttel, tarisznya nélkül.... ha már nem szegény az ember!