A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-04 / 1. szám

meg nem vagyok büszke, hogy ott nem akarják a szomszédot megelőzni. Már mint Kicsfndet. A régi módi munka közben újkori dolgokról beszélünk, mint ahogy újkori a kétkerekű kocsi is, gumi abroncsaival, amire a lekaszált füvet rakjuk, hogy a szomszéd kertből átgurítsuk a zöld sarjút a Bacsó portára, Lajos bátyámat, barátom édesapját kímélve legalább ilyenkor, s hogy megérdemeljük a vacsorát. Ma este a vacsorát és holnap a reggelit, mert aki a pelsőci Nagyhegyre akar látogatni, annak nem lehet üres tarisznyával indulni, ha számít is azzal, hogy a szövetkezet juhásza, Mezei János megkínálja sajttal és zsendicével. Holnap pedig oda készülünk legfőképpen azért, hogy az előttem járók velem is többen legyenek, kik követ dobunk a Csengőlyuk fenekére. * * * Barlangok világa lent a Csengőlyuk fenekén, pásztorok élete fönt a töbrösgödrös hegytetőn. Ide irányozzuk lépé• seinket csüngő tarisznyával a vállunkon, hátunk mögött a kelő nappal. . . — Csak egy darabkája lenne a szépséges tájnak valahol Nyárasd vagy Alsószeli környékén. Egy csöppnyi hegyecske erdővel, jóvizű tóval. Az sem lenne baj, ha tengerszem volna, feneketlen tó. — így lelkendezett eqv jámbor utazó két héttel ezelőtt a gyorsvonat fülkéjében, ahogy nézelődtünk kifelé az ablakon. — Elcserélné Csallóköz rónaságát Gömör dombjaival ? — kérdeztem akkor. Tűnődve nézett egy darabig, majd megkerülve az egyenes választ, azt fejtegette, hogy a nyári forróság idején, ha felmehetnének a csallóközi aratók akármilyen csöppnyi hegyre, csak megforogni a szélben, hűsölni a fák alatt, mindjárt jobban menne még a munka is. Mi már őszi avart csörgetünk lábunk alatt Bacsó Lajossal, ahogy rálépünk az erdő küszöbére, hogy a gyertyánfák létrafogai között feljussunk a Nagyhegy padlására, a Pelsőci fennsíkra, ahol gulyát s birkát legeltetnek. Itt a pásztorok hegyén hajlamos lennék a szelíd romantikára is, ha nem látnék vad mészkősziklákat, tölcsérszerű víznyelő gödröket — miknek neve itt nem gödör, de töbör — és az összeviszsza kövek és sombokrok között seregnyi haszonállatot, birkát. Ebben meg csak annyi a romantika, hogv Mezei Jánosnak, a berzétei szövetkezet neves juhászának két valódi pulikutyája terelgeti a nyájat. De nincs szűre meg nagykalapja, de még gaimos, kampós botja sem Mezei elvtársunknak. Bár az egvik fekete puli a Bogár névre hallgat, ám a másik Dásenka. Ez a keresztelő úay esett, honv amikor a Boaár kutva utódokról gondoskodott, a Mezei gyerekek éppen akkor lapozgatták Karel íaoek könyvét, a Dásenkát: hát ígv a kis kópé kölvökkutvának ezt a nevet szánták. Pária is volt Dásenkának, de ennek nem jó véoe lett. A történetet már Mezei János meséli el. ahogv itt ülünk a Zombor-lyuk szélén, és azt találgatjuk, hány méter mély lehet. és milyen titkokat, ékes cseppköveket rejtegethet alattunk a barlangrendszer. A kiskutya története igen rövid. Annyi az egész, hogy itt szundikált gazdája mellett a lyuk szélén és valamiféle dongó légy kerinqett szuszogó orra körül. Mire a kis Boqár méreqbe jött, és utána kapott a hangos légynek. A léov azonban keresztül donqta a lyukat, a kutva meg rövidre sikerült ugrással csak a feléig jutott.. i — Még csak nem is vakkantott szegény — fejezi be a történetet a kiskutya gazdája. így maradt egyedül Dásenka, hogy az öreg Bogár tanításait meghallgatva segítsen terelgetni a 310 darab bégető birkát, ha Mezei János erre intést ad. Tehát nincsen romantika a pásztorok hegyén, mert a pásztor maga is bányászember volt, nem pedig nagybojtár. Bányász volt tizennégy évig, amikor Hámos bárónak fejtették a vaskövet, és ebben a tizennégy évben igazán nem volt romantika sem Rodnán, sem Sajóházán. — Más most a fejtés, ne.m úgy megy, mint amikor még én kezdtem — emeli fel ide a nagy hegyre az emlékeket Mezei János. De ez a munka is egész embert kíván. A fúrógépes és csillerakó embereknek nem lehet mindegy, hogy készül itt a Nagyhegyen a jó, tápláló sajt. íme: Mezei János másodmagával és két pu-' lijával 310 darab birkát gondoz. Ebből 250 a fejős. Naponta 60-70 liter birkatejet fej. hogy ebből 25 — 28 darab kilós sajt készüljön, érjen a liptákréti tanyán. Ehhez még hozzájön a 180 birkaeílés, majd a gondozás, úgyhogy, munka akad mindig elegendő. Igaz, most nem csinálunk semmit, csak kóstolgatjuk a zsendicét, én meghallgatom a körülöttünk levő táj leírását, amivel a juhászgazda szolgál. A tájnevekben százados pásztorkodások valósága tükröződik, ami összefügg a mesterség hétköznapjaival. Bikarét: ez a gulyások névadása. Látópart: ezt meg egyformán használja minden őrző. Csikósrét: no ez régi lehet. Emlékezet óta nincs errefelé ménes. Farkasbérc: itt vigyázó éberségre volt szükség. Ma már nincs farkas, mert több a vadász, mint a vad. Itt vannak még a Hegyesek, sorban három. Hegy a hegyen. Szép őszi időben, a Tátra kékes-szürke ormait látni róluk, de arra is jók, hoőy a tekergő növendékmarhát meglelje innen a kutató szem. Már éppen dicsérni akaro-m a tanyázó élet szépségét, amikor odaterelődik a beszéd, hogy vendéglátó .juhászgazdánk május óta nem volt otthon. Öt hónap szélben, esőben, no meg tűző napsütésben is. Boldog nyugalmú családi otthonok! íme a pásztorok romantikája. Pásztorok! Rejtett munkásai a szocialista mezőgazdaságnak. Örömük ennyi: — Az asszonyka kiballag hetente egyszer vagy kétszer, kihozza a szükséges dolgokat Meg a szekér is feljön egyszer egv héten, hogy levigyék a sajtot... Ennyi a társadalmi érintkezés. No meg az újság, ami szintén kiballag a feleség kosarában. Dicsérem, de nem kívánom hosszú időre ily módon a magányosságot. Az én hajdani kecskepásztorkodásom nem zárt el ennyire a világtól. Reggel kihajtottam, este megtértem. A különbség csak annyi, hogy most Mezei János kutyái is jobban élnek, mint én akkor. Igv van ez, még ha erős is ez a meqfogalmazás. Jó, ha karéj kenvér jutott reggel, hozzá ott volt a vadkörte, alma. som, kökény és persze kukorica, krumpli sülve meg miegymás. De itt a két kutya, a Bogár meg a Dásenka? — Reggel úgy kell utánuk járni a zsíroskenyérrel, és ha odavetem nekik a szalonnabőrt, hát megijednek — panaszkodik a juhászgazda, ahogv a két kutya ott ténfereg a nagy szelet sajt alatt, amit kezembe tartok. Nincs szándékomban hasonlítgatni a jelent a múlttal, de akaratlanul is ez tolakodik előre, mikor olyan szándékkal nézem az előreforgó életet, hogy közvetítő tollal szóljak róla. Itt az őszi aranyszínt is csak a feltolakodó emlékek festik barnára. A számok, adatok, eredmények, sokszor elszomorítanak, hogy miért nem lehetek akárcsak bojtárkodó gyerek is, csakhogy lehetnék még életkezdő ... — Gyerünk komám - szólítom Lajos barátomat —, nézzük meg azt a híres Csengőlyukat, hadd tűnjenek el a komor emlékezések. Dobjunk követ a föld belsejébe, legyünk játszó gyerekek, ha csak egy rövid kődobásnyi időre is. Tisztességgel köszönünk el Mezei Jánostól, hogy hosszú keresgélés után majdnem belepottyanjunk a Csengőlyukba, ami itt feketéllik az orrunk előtt, hogy most leégett körülötte a bozót és kivágták a jeles fákat, azért csak alig venni észre a kopár domb tetején. Bányászunk is már a követ, hogy mégcsengessük a lyuk oldalát. És valóban: mintha visszhangos termek oldalához ütődnék a kő, jönnek fel a hangok a ledobott kavicsok nyomán. Mács József barátom írta pár hónappal ezelőtt, hogy itt, ebben a lyukban lelte halálát egy ló. Véletlenül. Ezt a történetet én már úgy hallottam, hogy kötődő volt, meg vak is a szegény pára, és nagyon megharagította gazdáját, az meg elemésztette. Háttal állította a lyuknak, és csak mondta a gazda hogy: hők, hök, amíg annyira hőköltette, hogy úgy járt, mint Mezei János kiskutyája. Gonosz egy ember lehetett, ha igaz a történet. Molnár László, a pelsőci gazdák gulyása már olyan formán mondta el az esetet, hogy a ló nem is volt vak és hogy nekiment a lyuknak. Mindegv. így is, úgy is a gazdáé a felelősség. És rossz lelkű az, aki így öli meg a lovát. El is szomorodunk ilyen hírek hallatára, és csak az vidámít, amikor látom, hogy a mészkövek között hosszú árok húzódik lefelé a Farkasbércről, az árakban meg vascső. Itt vagyunk hát. A vascső végén, valahol Rekenyeújfalun zümmögő motorok szívják, nyomják felfelé a vizet, a nevezetes ciszternába, amit 1913-ban építettek — már akkor is elég furfangos módorf —, hogy a dombok vízét mind felfogják a tárolóba, vízgyűjtőbe az esős napokon a szikkadt nyári időkre. Most már vascsövön csurog a víz, de még így is 200 vödörrel kell Molnár Lászlóéknak napónta kimerni, hogy a pelsőci gazdák 200 négylábújának elégséges víz jusson itatáskor. Kétszáz négylábú, ami nem a szövetkezet tulajdona. Ám a szocialista gazdálkodási forma nem iriqykedik a vascső vizére, és juttat belőle a pelsőci árva jószágnak is, ami még egyenként szomorkodik a magántulajdon joghasználatában. A terelgetésért, a megvigyázásért Molnár László, családostul huszonöt ezer koronát kap a nyári hónapokra. De már tanyát nem építettek a pelsőciek a pásztornak. Nem úgv. mint a berzéti szövetkezet Mezei Jánosnak. Gyurcsó István HELYREIGAZÍTÁS Olvasóink elnézését kérjük, hogy az 51-52 számunkban közölt Akiknek sok anyukájuk van című cikkben Tornaija helyett Ipolyság szerepel. A cikk a tornaijai járási gyermekotthonról szót. Szerkesztőség 16