A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-04 / 1. szám

Beethoven levele a Wegeler házaspárnak i. Ért régi, kedves, hűséges barátom, bocsásd meg hosszú hallgatásomat. Ma írnom kell. Már néha félve látom szemem romlását: jő az alkonyat. Szívemben és a múlt ezernyi lángja, hunyó fényüknél hívom arcodat, s a szülővárosét! Hiába várja hűtlen fiát a messze rajnapart. Elszakított bennünket hivatásunk, De egy lélekként áhítjuk a jót, amíg egymásért fojtogat sírásunk. Szobámból nézem, a sok-sok halott levél avarba mint hull: rothadásuk örök törvény. Fekszem, beteg vagyok. . II. Ö, Rajna, Rajna, Tündöklő vidéked mily fájó emlék most e délután. Hazám maradtál, szép Germániám! Ha hősin elbuknál: felemelnélek! Tüzed varázsa árad ereimbe'. _ Lelkem szomjazza lángoló borod, mint mikor ifjan szépről álmodott, s leckét apámtól kaptam megfenyítue. Szüretre kész már itt a hegytető. Nótára gyújtott minden pinceszáj, s mint Rajna völgye, éppoly most a táj a kék Dunánál. Nagy szüretelő, te mord halál: ne nyújtsd ki csontkarod — az újborböl még inni akarok! III. Megbékülten már várom a halált. Küldetés voltam. Munkám végetért. Így búcsúzzék, ki már a megtalált hazában nyitja fel lezárt szemét. Örök gyermekként hunyjam le szemem! Párnám simítsák el gyöngéd kezek! Hitessék el végpercemig velem, Hogy nem hiába tűrök, szenvedek. Ágyamnál játsszék egy kisgyermek éppen: szeme tükrében lássam meg magam, hangjából szóljon visszhangként szavam. A szeretet, mit sóváran kerestem, vigasztaljon meg a gyermekszemekben — s nem hal meg az, ki hisz az emberségben! IV. Megfáradt testem, amíg sírba hull, egy nap sem múlhat el munkátlanul. Igen, rám várnak még nagy örömök kínjaim szöges karjai között. Büszke örömöm, hogy megismered új műveimet, s bennük lényemet. Szívemből röppen hozzád mindegyik: szeresd barátod búcsú-műveit! Az A-moll s Cisz-moll, Esz-dúr, s Bé-dúr négyest! S Ef-dúr kvartettet, a nékem oly kedvest: zeném krédóját! Néha azt hiszem, Beethoven 1826 őszén néhány hetet töltött a Duna menti Krems közelében, Gnelxendorfban. Könnyelmű, elzüllött gyámfia — korán elhunyt testvéröccsének gyermeke — 1826 nyarán, egyetemi vizsgáitői valő félelmében, de még inkább nyomasztó adósságai miatt, öngyilkosságot kísérelt meg. A fiú tette végzetes volt az unnoköccséhez apai szeretettel ragaszkodó Beethovenre. Gyámfia felgyógyulása után elfogadta másik öccse, Johann Nepomuk van Beethoven meghívását és unokaöccsével annak gneixendorfl tártokén tartózkodott. Itt dolgozott utolsó művein. A Duna menti táj őszi hangulatában gyakran gondolt ifjúságának éveire és szülővárosára, Bonnra. Eszébe jutott, hogy már tiz hónapja tartozik egy válaszlevéllel. Franz Gerhard Wegeler, bonni orvostanár, Beethoven ifjúkori barátja és felesége, Eleonora Breuning — a zeneköltő egykori tanítványa — még az év elején felkeresték öt soraikkal, hogy örömmel látnák szülőföldjén vendégül. Beethoven 1826. október 7-én hosszabb levélben válaszolt a Wegeler-házaspárnak. E szonett-ciklus Beethoven prózában irt levelének költői feldolgozása. V. Majd elfeledtem mondani neked, Párizsból is jött egy aranyveret. „Beethovennek ajánlja — a király." Elismerésben, látod, nincs hiány. Hős példámmal már én kegyeskedem oktatni a királyt, hogy a nevem több, mint arany s királyi hatalom — s a külömb ajándékot én adom! Sokkal nagyobb örömre van okom: bolyongva egyedül, az életem, ha hűs erdő mélyén elmélkedem — öreg favágókkal találkozom, s köszöntve engem, suttogják nevem, ajkukról olvasom: ,flézd Beethoven!" VI. Elj boldogan, jó, hűséges barátom! Ö, Rajna, Rajna! Rád emlékezik hűtlen fiad, s most puttonnyal a hátán, de ott lennék, hol szőlődet szedik daloló lányok s mezítláb tiporják! Köszönöm kedves meghívástokat. Repülnék is már lázasan tehozzád, de másfelé visz a tüzes fogat! Búcsúzom. Csókold meg gyermekeid, s a drága Lorchent, én helyettem is — Minden sötétbe fúl a láthatáron. Az Eg veled! Még nézem a halott levelek hülltát. Oly fáradt vagyok, én régi, kedves, hűséges barátom. VII. Utóirat Könnyek közt írtam ezt a levelet. Szimfóniám is ekként született. Gyúljon I ki minden szívben az öröm, Zúzzad szét, szabadság, zord börtönöm! A Természet kelyhéből igyék szépséget minden lény! Testvériség: ez légyen végre népek s a világ sorsa már! Hallgasd a Szimfóniát, I Te más ember, ki megkínoztatott szívvel: Prométheuszként vállalod új kor virradt át, hogy tűzittasan lépjünk a szentélyedbe, szent öröm — Elízium leánya! Köszönöm, élet. Zengj, Ének, diadalmasan! KÖRN VEI ELEK talán éneklem már hattyúdalom — a föld porától tisztult fájdalom úgy zeng lelkemben, mint a rekviem. 17