A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-04 / 1. szám

Rozsnyói IX. A berzétei Cégérkő homlokáról jól látni Rozsnyót: a hármas Kálvária-hegyet, oldalt a Rákost és balra, Rudna felé a Szadlovszky és az István bányák mélységei fölött az lvágyót, s elött.e a jóval kisebb Drehát. Ennek lábánál pedig a berzétei cigánytelepülést, honnan reggelente táskás gyerekek serege indul el ábécét tanulni a volt Máriássy kastély szobáiban berendezett iskolába. Gondolkodva ülünk Bacsó Lajossal a mészkősziklán, évszámot, jelet karcolva a kőbe: 1958. szeptember 12. Szemünk előtt a határ nyitott könyv. Táblás lapjain az őszi szántás barázdasorai a szövetkezeti gazdálkodást magyarázzák. Meg azt, hogy tíz évvel ezelőtt a hajdani birtokosok szántóira, legelőire nemigen volt igénye a berzétei embereknek. Ezt most jól látni, mért igen kerülgetik az állami birtok négyszögű földdarabjait... — Akkor még a szövetkezetről alig esett szó — ismétli meg barátom a gondolatot. — így került állami kezelésbe, hogy most sokan gondoljanak arra, milyen jól jönne egyik, vagy másik laposa a régi birtoknak, valahol a Sajó partján. Jó lenne a Sajó parti lapos, akár kertészetnek, akár másnak, mert azóta kilenc, tíz év telt el, s ezek az évek a berzétei határ barázdáit is megváltoztatták. A Nagy-kút vize és a Nyis patak között felépültek a szövetkezet istállói szemben az állami gazdaságéval, mintha versenyezne a két gazdálkodási forma. Az emberek már azon vitatkoznak, hogy a Nagy-kút vizét mi módon lehetne a gazdasági épületekben felhasználni, sőt azon túl a falut is ellátni jó ivóvízzel. Innen a Kishegyről jól látni Berzehorkát, és mögötte a Naphegyet. A nyugati szél átlibegteti fölöttünk a felhő árnyékát, és a falu újból megpirosodik alattunk az őszi napban. Bacsó Lajos, a szövetkezet tegnapi elnöke úgy beszél a'vízvezeték holnapi tervéről, mintha most is a határt járná és nem a rozsnyói szanatórium szabadságos betege lenne. Ülünk a Cégérkő tetején, és hallgatom a számvetést, hogy a Nagy-kút forrása naponta hány köbméter vizet bugyogtatna a csövekbe, s hogy a gazdasági udvar építkezéseinél milyen viták kerekedtek a vállalattal, mert semmiképpen sem akarták megérteni a szövetkezet elgondolását az épületek elhelyezését illetően. Innen, a hegyről nézek Lajos barátom mutató ujjának irányában, amikor arról beszél és mutatja, hogy a Horka déli lejtője és a gazdasági udvar között úgy terül szét a Nyis patak vize, mintha csak bosszantani akarná a berzétei embereket. Hát bosszantja is az igaz, csak az a baj, hogy ezek meg hagyják magukat, és a víz meg arra megy, amerre akar. Azt magyarázza, hol, hogyan kellene árkot ásni a patak medrének, hogy hamarabb jutna a Sajóba. A mutató u.jj mögött barátom gondolkodó homlokráncait nézem, és várom a választ, miért oly kopár a két Horka domb, a Berze is meg a Horka is. — Hosszú história volna — válaszol elég komoran, ami sehogyan sem illik előbbi lelkesedéséhez. — Annak idején megpróbáltunk, hozattunk is nemesített gyümölcsfákat, de sem a fákhoz, de még a földhöz sem volt kedvük az embereknek. Abbamaradt. A beszélgetést is abbahagyjuk, és márts indulunk lefelé a hegyről, gömtoörög-I egysetek ve, mint a meglökött kő, és csak a gyorsan elkapott fatörzsek fékezik a futásunkat, nehogy véletlenül ülve jussunk a hegy tövihez. Lent a hegy, mintha maga alá húzná lábát, a kiálló térd bütykén meg ott a rom, a veresbarátok klastromának helye. A krónika azt írja, hogy „a még fennállott romdarab 1889. év június első napjai valamelyikén leomlott." A szájhagyomány többféleképpen cifrázza a szent barátok házának környékét. Már Petőfinek is olyképpen magyarázta a kocsis 1845-ben, hogy veres kakasok őrzik az aranyat, mert az éjfélkor tisztálkodik. Már mint az arany. Ebből máig is megmaradt annyi, hogy még nemrégen is kijárták Berzetéröl aranytisztálkodást lesni némely emberek, és több helyen megpiszkálták a kolostor öreg fundamentumát, segíteni tisztálkodását a vélt kincsnek. Kóstolgatjuk a savanyú sombogyókat a régi kolostor törmelékeiből nőtt bokrokról, és azon tűnődünk, hogy: lám a hajdani bérlök, mint pl. a Poch is, nem itt kereste a kincset. Vagy három kilométerre innen a Csermosnya patak fölött megszerezte a Máriássyaktól a Harangozó-oldalt és okos számítással gyümölcsfákat dugdosott a földbe. Ma is találni még néhány alma-, dió-, szilva-, de még nagyszemü oltott kökényfát is, ott azon az oldalon, de jórészt kopár legelőt a szövetkezet tulajdonában ... Tisztálkodik a pénz — mondják. Sárga lánggal az arany, az ezüst meg fehér lánggal. Könnyű meglelni a kincset, mert aki a lángokat látja, ne tegyen egyebet, mint fordítsa meg csizmájában a kapcát, és máris birtokába kerül a láda pénz. Kapcánk nincs. Pedig ahogy mondják, egyszer az öreg Kelemen már rá is talált a ládára, és többedmagával húzta volna kifelé, de hát ennek is megvolt a maga módja: szó nélkül kellett csinálni. Ám a nagy küszködés közben az egyik segítő szája elkáromkodta magát, és érre a láda eltűnt, miközben valamiféle csattanás is hallatszott. .. Ötven év alatt sok csattanás, villámlás meg miegymás hangzott már el, s így tűntek el egyre-másra a Harangozó-oldal gyümölcsfái. És a kincskeresők, lám nem sietnek új gödröket ásni, abba gyümölcsfákat dugdosni, hogy haszonnal teremnének az új törzsek. Megelégednek a harmatgombával meg a csipkebokrokkal. Sovány eledel. Mi ketten Bacsó Lajossal tüzet rakunk a Brakos-for.rás fölött, és kövér szalonnát sütünk, majd nézzük egy traktor küszködését, hogyan próbálja pótkocsiját kirángatni a Sajóból. Ügyetlen munka. Nem vették észre, hogy amíg felrakták a homokot, addig leszálltak a kerekek a Sajóba. Csak visszadobálják felét, hogy igy egy nagyot ugorva kikerüljenek a partra. Dupla fáradság, mert most meg kétszer kell megdobni a homokot, amíg újra visszakerül a pótkocsira. Mi csak egyszer vetjük le cipőnket, hogy megtakarítva a kerülőt, egyenesen jussunk át, híd nélkül a Sajó másik oldalára. Amíg gázolunk az őszi vízben, ide kívánjuk azt a pucér embert, aki egyszer megkergette az aranykereső berzéteieket: mert ilyesmi is volt. Éppen itt a Brakos-forrásnál. Meg egy varangyos békát is emlegetnek, melyet a láda helyett leltek a lánglesők. Meg is rettentek a nagy békától, mert volt vagy öt kilós — így mondják —, és azóta is kerülik a helyet... Régi mesék ezek mind. Vagy tíz évvel ezelőtt történtek, és ma már csak az öreg emberek emlegetik. (?) Az újabbkorit titokban tartják, csak itt ott szivárog ki valami, mint rosszul foltozott fazékbői a lé . .. Kikerülünk a babonák bűvköréből, és a kertek aiatt a szelíd Sajó partján jutunk el a volt Máriássy kastély kertjének vad bokrai közé. — Ez lesz a falu parkja? — kérdezem a mellettem ballagó Bacsó Lajost. — Ez lehetne — válaszolja, és szeme sarkában kötekedő szikrákat látok, mivel tudja, hogy bosszantani akarom. — És miért nem lehet? — feszegetem, — Hát ennek is nagy sora van! — És a faluszépítési akció? — Abban nem lenne hiba. — Hanem ?... Kiérünk a kertből, és azzal válaszol, hogy nézzem csak, itt van a futballpálya és a kastély. Benne a két tanerős cigányiskola. Hát ezt megnézzük — mondom. De zárva van. Tanítás után vagyunk, és így csak Lesták Mihály bácsival értekezünk, aki az állami gazdaság tehénistállójában őrködik. Hatvanhét éves, és ahogy mondják, öreg nótafa. Most azonban nem, igen boldogulhatunk vele, mert névnapos hangulatban van. Nekifog ugyan egynek, hogy: „Az istenit a világnak, ki mond engem lózsiványnak. Nem loptam el senki lovát, az apjának a jézusát . . ." Régi nóta. Még akkor tanulta, mikor gyerek volt. Mert ő hét éves korától pásztor. Már ekkor kiskondás volt a községi disznópásztornál. Most? Nyugdíjas. Ötszáz koronát kap. Fizetést meg hétszázat. Dolgozni akar míg él. Hogy meddig él? Ameddig akarja. így mondja: „ameddig akaropi." És neyet, majd újra kezdené a nótát, mikor elköszönünk tőle. A nóta mégis utánunk ugrik, de mi már a Papdomb előtti térséget nézegetjük az utcán. — Itt lesz a kultúrház — mondja a barátom. — Most hol van ? — Sehol. Van egy ugyan, de arra nem mondhatjuk, mert úgy nézne ki, hogy csúfoljuk. — Hol tartják a kulturális rendezvényeket ? — Hát azért ott lennének. — Miért csak lennének ? (!) Hirtelen eszembe jut, hogy valamelyik évben itt játszotta a Csemadok színjátszó csoportja a Sárga csikó című színművet. És most döbbenek csak rá, miért választottak akkor így. Abban is kincsről van szó. Könnyen szerzett pénzről. Meg arról, hogy a szegények jól megférnek a gazdagokkal. Tehát osztálybékéről. Ni csak — gondolom. Nem a veresbarátok kincskeresői ezek ? Ezen mind a ketten nevetünk, ahogy hangosan kimondom, amire gondolok. Nevetünk, mert már ezen is túl van az élet. Három éve még így volt. Jövőre meg már készen lesz az új kultúrház, ahol nem régi módon megy majd a munka. De mi, ahogy hazérünk, csak régi mód kaszáljuk a szomszéd kert füvét az egy szem tehénnek meg a piros üszőnek. A fű között jonatán meg sóvári almák akaszkodnak a kasza hegyére, hogy megcsúfoljanak engem, ki már régen nem fogtam e szerszám nyelét. Bizonygatom is vendéglátó barátomnak, kaszafenés közben, hogy nem idegen ez a szerszám nekem. Igaz, már tizenkét éve annak, hogy utoljára részibe arattam Kicsinden, ahol is feleségem volt a marokszedő. Azóta persze Kicsind is szövetkezeti falu lett, és dicséretére válik a párkányi járásnak. És én már csak azért is büszke vagyok rá, mert szomszédos az én falummal. Bár arra Rozsnyói iegyatelek