A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-08 / 6. szám

A szolgálatkészség netovábbja Éppen befejeztem a vacsorát, melynek jö, zsíros falatjai alaposan megülték a gyomromat. Sebaj — gondoltam, majd leöblítem egy-két pohár vörös borral, és nyomban megragadtam a poharat, hogy megtöltsem homoki nektárral. Ebben a pillanatban megszólalt az előszoba csengője, s én felébredtem kéjes álmombői. — Hallod, csengetnek? — szólt át a feleségem a másik ágybői. '— Hogyne hallanám, hogy az Isten verje meg — morogtam dühösen. — Legalább addig várhatott volna, amíg megiszom a bort. — Ne bszélj badarságokat! — sziszegi az asszony —, Inkább gyűjtsd meg a lámpát. A csengő most megint felberregett. Hirtelen mozdulattal nyúltam az éjjelilámpa felé, amelyet szerencséssen le ls söpörtem. — Krcs, reccs! — No, ennek befellegzett — jegyeztem meg epésen. A feleségem ágya felől halk sóhajtás hallatszott. — Mafla! — mondta őszinte rosszallással, és talán folytatta volna, ha a csengő ismét nem vág a szavába. De az megint megszólalt, és most már egy pillanatig sem hallgatott el. Felugrottam az ágyból és a vaksötétben egyenesen a toalettükömek rohantam. Üveg csörrent és én kétségbeesetten tapogattam sajgó homlokomat. Mlg kiértem a konyhába, még két széket felborítottam, s a bokámat jól megütöttem a kályha sarkában. De végre felkattantottam a villanyt. . Megnéztem az órát. Tíz perccel múlt éjfél. — A teremtésit. KI csönget Ilyenkor?! Kicammogok az előszobába, megfordítom a zárban a kulcsot és feltárom az ajtót. Egy bőrruhába öltözött ember köszön réám. ' — Táviratot hoztam, tessék. Átnyújtja, köszön és Indul lefelé a lépcsőn/ — Hát ebbe meg mi ütött? — morfondírozok. — Nem várhatott volna reggelig, ilyenkor kell felvernie az embert? Az ám. De hátha valami tragikus dolog röl értesít ez a kis paplrszeiet. Csak nem halt meg valaki a családban, rokonságban? Remegő kézzel tépem fel a táviratot, de nyomban a földhöz ls csapom. Az anyósom írja benhe, hogy a holnap esti gyorssal érkezik. Hát ezzel a hírrel Igazán várhatott volna a posta reggelig! » D. Gy. \ Hat kislány Szemét mindegyik kerekre nyitja. Fehér kötőjük ragyogó tiszta. Hat kedves szájban rizskása fogak, S buksi fejekben - buksi gondólat. Szöszke hajukon szalag is lebben, Amint ballagnak szótalan csendben. Hűvös a hajnal... Borult az ég is. Az állomásra sietek én is. Előttem hat pár cipöcske koppan, Hat apró kislány, iskolás sorban. S míg a jegyüket megváltják nekik, Zsebéből cukrot majszol mindegyik. S a kérdésemre, hogy hova mennek, Illendő szépen ennyit felelnek: - Bácsika kérem, messzire megyünk! Áthelyeztek ... És ... jobb lesz ott nekünk! S hat árva kislány ragyogó szeme, Most mintha fénnyel csillanna tele ... KOVÁCS ISTVÁN 19 „Te, szerencsétlen ember, a te ágyusüketséged miatt azt hiszed, más is süket és mindenkinek ordítasz." Nagyon megsajnálja és, hogy vendégé gondolataiból valamint meg ne sejtsen, úgy határoz, hogy továbbra is ordítani fog. Sőt, még jobban fog vigyázni. Odahajlik Végh füléhez és beleordítja: — Én nem vagyok süket. Most Végh Gyürkén van az ámulás sora. ő is gyanakodva néz Szebenire. ö is arra gondol, hogy ez a szerencsétlen flótás talán szégyelli nagy süketségét, azért ordít másnak. Azonban a fülébe való ordítás már nagyon kellemetlen neki, hát csak megkérdezi. — Ha nem süket, akkor miért ordít a fülembe? Szebeni erre már teljesen megszavarodik, és egészen meghökkenve kérdezi. — Hát maga hallja ? — Már hogyne hallanám, én egy csöppet sem vagyok süket. — E határozott állítás után Szebeni most már csak hebeg. — Hát... hát... hát... akko£ .. .miért mondta kelemen, hogy ordítsak a fülébe, mert maga semmit sem hall. — Mit mondott rám? — robban ki Végh Gyurka. — Hiszen nekem meg az mondta, hogy én ordítsak, mert maga nem hall. Ezek után persze kiderült Kelemen kópésága. Lassan, lassan kibogozzák az ügyesen megrendezett tréfa minden részét, és most már csak molyosognak rajta. Azt is tudják, hogy haragudni nem lehet, mert akkor Kelemen ismét kifigurázná őket. Jobb tehát, ha úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. Amint Kelemenhez érnek, már a legnagyobb megértésben beszélgetnek egymással. Kelemen egyikről a másikra sandít. Tudja, hogy a nyugodtság mögött felháborodás lappang. Ki akarja ugratni a nyulat a bokorból, hát csak megjegyzi. — Az elébb azt hittem, valami baj történt, olyan hangosan beszélgettek ott a gépek között. A másik kettő nem szól semmit. Kelemen érzi, hogy nehéz a szívük. Karonfogja őket. — Menjünk ki egy kicsit a szőlőbe, mert nagyon nagy ám a hőség. Jól tudja, hogy borozgatás közben majd szépen kimagyarázkodnak- Útközben rászól az egyik cigánygyerekre: — Küldd apádat utánunk a szőlőbe. Lett ls belőle olyan mulatozás, hogy I csak éjfélkor vetődtek haza jő kapatosan. A barátságuk azonban megszilárdult. hogy az ilyen gépszerkesző embert, mint Végh Gyurka, feltétlenül el kell vinnie a gépállomásra. Ott majd a sok masina között igazán otthonosan fogja érezni magát. E gondolatnál felvillant a szeme, és máris elmondta Gyurkának mire gondolt: — Különösen érdekelni fog az a régi tüzes gép, amivel az első években csépeltek. Nem kutya ám a többi gép sem. A rengeteg traktor, kombájn, exkavátor stb. Csak arra kérlek, Gyurka, hogy ha majd Szebenivel beszélsz, akkor kiabölj, mert az istenadta nagyot hall. Gyurka készségesen megígérte, hogy ordítani fog. Estefelé Kelemen otthon hagyta Gyürkét, és elugrott Szebeni Jánoshoz. Elmondta neki, hogy vendége géptervező, és mivel szakember, elhozná a gépállomásra, hadd nézné meg a masinákat. Az ilyen embertől csak tanulni lehet. De azért csak eljött megkérdezni, hogy Szebeni mi szól hozzá? — Ugyanis mint szakembernek minden a kisujjában van, csak az a nagy baj, hogy a szerencsétlen süket, nagyot hall, és kiabálni kell neki — magyarázgatta Szebeninek Kelemen. Mésnap ebéd után, a megbeszélés szerint elmentek a gépállomásra. Amint megérkeztek. Kelemen túláradó kiabálással ölelte magához Szebenit, és nagy hangon mutatta be barátját. A két új ismerős kezet fogott, majd összehajlottak és egymás fülébe ordították nevüket. Egy kicsit mind a ketten meghökkentek, de mind a kettő arra gondolt, hogy ez a nagyhangon való beszéd a süket emberek szokása. Mivel ők maguk nem hallanak, azt hiszik a másik sem hallja, és ezért kiabálva beszélnek. Kelemen közben ügyesen magukra hagyta őket, és messziről figyelte a fejleményeket. Előbb a szabadben álló gépeket nézték meg. Időnként szinte harsogott az udvar a kiabálásuktél. Különösen akkor, amikor nem tudtak a nagy vizsgálódás közben egymás füléhez hajolni, és kicsit távolabbról beszélgettek. Most odaértek a régi tüzes géphez. Már be voltak rekedve, de azért csak harsogtak. Végül a kiabálásba egészen belefáradtak. Ekkor Végh Gyurka hangszálainak utolsó megfeszítésével Szebeni fülébe ordítja: — Mikor siketült így meg? Szebeni erre úgy bámul, mint akit fejbe kólintottak. Gyanakodva nézi Végh Gyurkát, és magában azt gondolja: