A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-08 / 6. szám

Nyolc fiatal kttlio b^liutatk&záva Tetszetős köntösben jelent meg az elmúlt hetekben a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája. A kötetet Turczel Lajos vezeti be értékesen, érdekesen szólva az antológiák jelentőségéről, szerepükről a szlovákiai magyar irodalomban. Beszél még irodalmunk, költészetünk helyzetéről, párhuzamot vonva a „harmadvirágzás" első és most induló második nemzedéke között. Mindenről tájékoztat, csak éppen a bemutatkozó költőkről mond keveset. Ezt érzi is, mert nyomban meg is magyarázza okát, mondván: „Erre egyrészt azért volt szükség, hogy az antológiák szerepét ezen a téren általában megvilágítsam, másrészt, hogy rámutassak arra a fontos küldetésre, amelyet irodalmi életünk normalizálódásában — az egyidejűleg induló irodalmi lap mellett — ez az első fecskeként megjelenő lírai antológia is betölt." A kötet régi óhajt teljesít, s mintegy hézagpótló szerepet tölt be Bemutatja a legfiatalabb költői nemzedéket, összegezi, egybefoglalja eddigi eredményeiket. Nyolc költő sorakozik fel az antológiában: Cselényi László, Feesó Pál, Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor, Nagy Lajos, Petrik József, Simkó. Tibor és Tőzsér Árpád. Mindnyájan 20-30 év közötti fiatalemberek, többnyire főiskolások. A Gömörpanyitról szakadt Cselényi László nyitja meg a sort mintegy tucatnyi költeménnyel. Lírája szélesen áradó, vérbő, szinte patetikus. Képei megkapóan eredetiek, de sokszor túlburjánzók. Az embernek erősen kell koncentrálnia magát, hogy megértse a mondanivalóját. A lélek ösztönös kitárulkozása, áradása itt-ott szétveri az értelem gátját. Versei a hiányosság érzését keltik, tulajdonképpen csak részleteikben nyújtanak kielégülést. Ezt példázza két hosszúlélegzetű verse is: a Számadás és a Bordal. Lírája áradó szépségét gyakran megtöri egy-egy suta mondat vagy szó, paradox kifejezés. Például a Számadásban: „Ilyen vagy-e kérdezgetem én is bizony sokszor magamtól, próbálok egyezni vele, ha lelkiismeretszavam szól." Á „lelkiismeretszavam" bántóan ékelődik a sorok harmóniájába. Néhány sorral odább ezt olvashatjuk: „... menekülnék a tett elöl, dobnám tüzes égbe a kardot, álmaimat hűsíteném, sósítanám langgyá a harcot, idegsejtjeimet tépném, dobálnám szét a verebeknek — lakmározzanak rajta ök - ..." A patetikusan ömlő verssorok között furcsán hat, hogy a verebeknek dobja lakomául idegsejtjeit, kicsinyít és diszharmonizál. Hasonlatai nem mindig találók, mint pl. Bánat című versében: „.. . és szívem a vágy meglebbentette, mint a szét zörgeti az ágat . . ." Ami lebben, nem szokott zörögni. Verseiben gyakori a tompa, zöngéstelen rím, pl.: ma már - tovább; könnyek -földre; csillagok - szomjad oltsd és íqy tovább. A zökkenők ellenére Cselényi versei erőien hatnak, olvasásuk közben úgy érzi az ember, olyan tájra került, ahol őserdős szépségében burjánzik a vadon, s megragadja, lenyűgözi lelkét. Akövetkezőket bemutatkozó, a keletszlovákiai Fecső Pál. Versei kevéssé igényesek, hiányzik belőlük a műgond, a költő aranyfedezete. Kevés versén érezni a belső hevületet, az átélés kisugárzó lázát. Lírájának nincs kontúrokkal határolt arculata; érezni, hogy küzd a mondanivalóval, s többször bizony alul is marad. Gyakran bonyolódik képzavarokba, mint pl. a Tengerszem cimü versében, melynek utolsó strófájából kiderül, hogy a mély tó a költő kedvesének szeme. De akkor miért írja az előző versszakban : „... hulláma olyan, mint borongós ránc kedvesem sötét szeme szögletén ..." Tehát a hasonlatot saját hasonlatához hasonlítja. Szép a Tavasz van című verse, mely szabadon, üdén szárnyal. Itt már igényesebb a költő. A Falusi krónika estidőben című verse jól indul. Azt mondja el benne a költő, hogyan keresik fel szabad idejében a görgői parasztlegények, akiknek iskoláról, könyvekről mesél. Az egyik mondat lerontja aztán a szépen felépített gondolatsort: „... eltocsogunk földről, leányról..." Tudnia kellene Fecsónak, hogy csak az üres fejű emberek locsognak Kár ezért a szép versért. Fecsó Pál már nem tartozik a legfiatalabbak közé. Szebbet, jobbat várunk tőle! Gyüre Lajos lírája belladás, darabos, sokszor nagyon is darabos. Ahol a múltba ágyazza mondanivalóját többékevésbé elfogadható, ám a jelennel nem tud megbirkózni, óhalatlanul ellaposodik, üres üstöt kongat. Az ósdi szokásokra című versének két befejező strófája így hangzik: „Mennyi szenvedélyt és gyűlöletet, s elvetélt tehetséget zárt öled, és még többet kívánsz, mindig többet. Hogy meddig és mennyit — rajtunk múlik. Szakítsd, döntsd össze ósdi szokásod sárból rakott falát, és meglátod: Tündöklőbb lesz orcád, mert győztél magadon, s erőd több, mint bősz szél, mely nem volt képes útjából seperni egy rozoga alkotmányt: enyém, tied, övé. S a holnap napja már ragyogva kél neked, messze viszi a szel szabad, víg éneked." Ez a vers nem tud magával ragadni, tűzbe hozni. Nincs sodra, mélysége. Kaptafára erőszakolt sorok. Ebben a versében található ez a zavaros versszak is: „A szokás, ez őserő köt a földhöz. Ó, mennyi vér, mennyi halál és göthös szárazbetegség, mennyi akarat vész el és sorvad, véres verejték hull hiába, s tapad e néma röghöz, míg minden porát termő földdé öntöz..." Mennyi halál és göthös szárazbetegség vész el? Hogyan érti ezt a költő? őszi napfény című verséből ragadtam ki ezt a sort: „Meg kell a kabátom oldanom ..." A magyar ember csak a gatyáját, legfeljebb a nadrágját oldja meg. A kabátját nem köti, tehát nem is oldhatja. Gyüre enjembement-jai sokszor átzökkentik a gondolatot egyik sorból a másikba. Például: _ „Algériában forró a homok. Buggyanó vérrel itatja konokpirosra arcát a rémuralom." Ahol gondosabban fogalmazza meg mondanivalóját, strófája is megtelik villamossággal, magával tud ragadni. Mint például, a Kiáltás című versében: „Áldozó táltosok rikoltva szárnyaló ős-dalaiból tört ulat bennem a szó, tán így dalolt ősöm, a padhoz leláncolt konok gályahajtó: így búsult szépapám, ha szólt a tárogató." Gyüre Lajos lírájában tagadhatatlanul van erö. De a költészethez — mint minden igaz művészethez — alázat is kell, teljes odaadás. Akötet negyedik költőjének, Kulcsár Tibornak még nincs egyéni profilja. Líráját nagyrészt szerelmes versek töltik meg, elégikusan visszacsengő sorok. Van néhány szép verse: az Orgonák alatt, a Nyolcadikos lányok és a Vándorszínészek. Talán ebben a legutóbbiban találta meg a hangot, amely rezonanciát vált ki bennük. Képei itt elevenek, plasztikusak: „Kedvünk égi mezőkön szárnyalt, nagyon ifjak s vidámak voltunk, hogyha utunkban volt, az égről még a Göncölt is félretoltuk. A dicsőségtől s a jó bortól szilaj lelkünknek kedve támadt, mi nyitottuk fel szampilláit a forró nyári éjszakáknak." Nyolcadikos lányok című verse szintén hibátlan volna, ha a negyedik strófában meg nem bontaná a ritmust. „Titokban gondolnak még csak szerelemre, ölelésre, s elpirul egyik-másik, ha belenézek a szemébe." Helyes ritmuskiegyenlítéssel így kellene szólnia: „... 6- egyik-másik elpirul, ha belenézek a szemébe." Őszutón című versében ezt írja: „... de néma nesszel már a tél üzen ,.." Milyen az a néma nesz? Két utikép című versében van e másik sor: „Csuk a kerekek zaja kattog." Talán a kerekek kattognak. Több figyelmet és több fegyelmet varunk Kulcsár Tibortól. TVTagy Lajos versei jóleső meglepetést hoznak. Nem bonyolódik nagy szavak útvesztőjébe, mégis meglepő hatást vált ki. Nála a vers megszerkesztésére helyezhetjük a hangsúlyt. Szabályosan építi költeményeit, tudja tartani az egyenletességet, nem fullad ki idő elölt. Képei, hasonlatai tiszták, kristályosak. S anii a legfigyelemreméltóbb: úgy tud beszélni a máról, hogy nem órezzük az erőlködést, a mondatok csikorgását. 12