A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-10 / 32. szám

csak az egész szovjet kormány. Ám a ló patájával szétrúgta a térdem, fülem zúgott az ütlegéktől — azt hittem menten elájulok. — Mars előre! Engem is a felé a kurgan felé hajtanak, ahol Nikon vérbefagyva feküdt. Egyikük leszállt lováról és megfordította a mozdulatlan tetemet. — Ide nézz! — fordult hozzám —, ha nem tagadod még a szovjet kormányt, téged is úgy elintézünk, mind a titkárodat. Nikonnak le volt húzva a nadrágja, nemi" szervét szörnyű kardvágások éktelenítették. Nem bírtam nézni a kegyetlenségnek ezt a borzalmas fokát, elfordítottam a fejem, de Fomin rámvicsorította fogát: — Mit fintorgatod az orrod? Téged is épp így helybenhagyunk, azt a megátalkodott kommunista fészketeket pedig mind a négy sarkán felgyújtjuk, úgy f°9 égni akár a szalmacsutak! Ismerhetnek, nem szoktam a szomszédtól tanácsot kérni, ha valakinek meg kell felelni, hát most sem sokáig késtem a válasszal: — Tőlem fecseghetsz amit akarsz, egyet azonban elárulhatok: ami a községünket illeti, nem áll egyedül, hozzá hasonló ezerszámra akad Oroszországban! Előhúztam dohány zacskómat, gyújtómmal tüzet csiholtam, majd ráfüstöltem. Erre Fomin megsarkantyúzta a lovát és egyszeriben mellettem termett: — Adjál, komám, egy kis dohányt. Látom, van nálad elég. Mi már több mint egy hete csak a fogunkat szívjuk, meg legfeljebb ha lócitromot. Ha adsz, nem kínozlak meg, hanem tisztességesen végzek veled, és a családodnak is üzenek, hogy elvihessének a temetőbe ... No, de mozgás — nincs fölösleges időm! Tartom kezemben a zacskót, s a düh szinte forr bennem, hogy az én kiskertemben termett dohányt, melyet szovjet réteden szedett medvelapuval illatosítottam, egy ilyen semmirevaló élősdi szívja. Rájuk pillantok és látom, mint reszketnek, nehogy a dohányt szétszórjam. Fomin már nyújtja is érte a kezét a nyeregből, szinte remegnek az ujjai. Hát amitől titkon tartottak, megtettem: a zacskó egész tartalmát szélnek eresztettem, majd így szóltam hozzájuk: — Most már agyonüthettek, ha kedvetek tartja! En nem félek a kozák kard általi haláltól, azonban titeket, galambocskáim, valószínűleg gémeskút ostorfán fognak szárítani, mivel most az a divat errefelé! Ezek után a szavak után nagy hidegvérrel nekem estek, és addig aprítottak míg össze nemrogytam. Ráadásul még Fomin kétszer belémlőtt, az egyik golyó a mellembe, a másik a lábamba fúródott; de egyszerre csak az út felől: Piff, paff! A körülöttünk röpködő golyók a romokba csapódtak. Gyilkosaim erre összekapták magukat, s mint a szélvész elvágtattak. Fürgén felugrottam, futhattam vagy tizenöt ölnyit, majd vér tódult a szemembe, s megingott alattam az anyaföld. Arra még emlékszem, hogy felkiáltottam: — Barátaim, elvtársaim, ne hagyjatok itt elpusztulni! S azután kialudt szememben isten szép világa. Zsibbadt nyelvvel és ködös aggyal két hónapig feküdtem, mint egy darab fa. Es amikor végre feleszméltem, kinyújtom a karom, hogy végigtapogassam magam — bal lábam sehol! Vérmérgezés miatt amputálták ... Alighogy hazakerültem a járási kórházból és gyakorolni kezdtem az ágyam körül a mankón-járást, udvarunkba toppant az állomás parancsnoka, és minden bevezetés nélkül rámförmedt: — Mi jogon nevezted ki magad a forradalmi katonatanács elnökévé, és a községet mi jogon nyilvánítottad köztársasággá? Nem tudod, hogy nálunk csak egy köztársaság létezik? Miért vezetted be az önkormányzatot? En erre — lehet, hogy a kellettnél valamivel élesebb hangon — ezt válaszoltam neki: — Kérem, elvtárs, ami a köztársaságunkat illeti, nem kell azt teljesen szó szerint értelmezni. Ha akarja, megmagyará-Fordította: PÉTER LÄSZLÖ zom: Akkor csak azok miatt a banditák miatt csináltuk az egészet, de most, mikor már béke van, megint csak egy mocsárvölgyi falu vagyunk. Azonban jegyezze meg magának: Ha azok a fehér hidrák vagy egyéb szerzet ismét megtámadnák a szovjet kormányt, minden lyukból megint erődöt és köztársaságot csinálunk; nyeregbe száll itt mindenki a süldő legénytől az aggastyánig, s én leszek az első — habár most már csak féllábú vagyok —, aki újból kész lesz vérét ontani, erre mérget vehet! E szavakra aztán nem tudta mit feleljen, hát csak jó erősen megszorította a kezem, és épp oly váratlanul, amint jött — eltávozott. £ BÁBI TIBOR Anyóka fej Vonaglik, hajlik a váll, ráng a rángó kartól, jár, jár a kéz, a tenyér makacs tőgyet markol, s az állat oldalának feszül a fáradt fej. Hetven esztendő nagy teher. Anyóka, szegény! Szél zúg és eső kopog az ablak üvegén; énekel a zsajtár, habosan árad a tej: Anyóka fej, anyóka fej ....' Forrás buggyan a falból, zümmög, zúg a motor, a tekercsekben futó, halk• áram robotol, s apróka éji nap gyúl a mennyezet alatt; a takarmányos csille csikordul, megszalad, magas, függő vason fut a silógödörtiil, a nehéz trágya is, lám, fürge csillén gördül, és mennyi, de mennyi tehén — egész nagy csorda, talán fele se férne a régi majorba ...! Csak itthon volna veje, deli asszony-lánya; pihenne anyóka, többé fejni se járna: ringatná unokáját, dúdolna felette: „Aludj, fiam, aranyam, tente, baba, tente .. ..!" S hogy árnya nőne a hűvös alkonyainak, meséit mondaná a nyűgös nagyobbaknak, míg a macska dorombol, s Ifünn a szél kacarász, manókkal, tündérekkel népesedne a ház. A tűznél kipirulva lánya sürögne, kezében fürge kanál vagy pici bögre, szemét csiklandozná illatos hagyma gőze, pattanna, hajolna, jóízű ételt főzne, s napja telvén a szorgos vő is hazatérne megpihenni — a fejők munkáját dicsérve . . . mert jó a fejőnek, annak, aki fiatal —, a bánya talán az se tisztesebb hivatal. Ám a vénség, az nagy teher! Anyóka! Szegény! Szél zúg eső kopog az ablak üvegén; énekel a zsajtár, habosan árad a tej: Anyóka fej, anyóka fej ...! 19