A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-10 / 32. szám

hege A BARSI IMRE: Praeludium Repülj fecském ablakára... Sir a hegedű, magános, messzi hangja fellegekbe szárnyal, megnyergeli az alkonytáji rózsaszínű felhőket, majd zúgó nyári viharként cibálja meg az emberi szív leggyengédebb húrjait, alázatosan kér és lázít, elringat, majd vészharangként riogatja az érzések zűrzavarában lemondóan tévelygő gondolatot. És az ember, akárcsak májusi záporok mindent életre keltő nedvében, vagy mély és hűvös borpincék százados homályában a régi boltívek alatt, még szebbnek érzi a szépet és nemesebbnek a nemeset. A hegedűkoncert véget ért. Készülékemet kikapcsolom. Most minden zavaróan hatna rám. Zavarna az időjárásjelentés, zavarna a bemondó hangja, s az udvaron készülnek a hegedűk ... játszó gyerekek beszűrődő lármája elől hirtelen a néhányszázéves múltba menekülök. Észak-Olaszország egyik kisvárosában kószálok, ahol az Amatik, Guarnerik, és a cremonai posztókereskedő fia, Antonio Stradivari, a hegedükészítők királya éltek és dolgoztak, szerettek és nemzettek, sírtak és vigadtak ... Ide, Cremonába jöttek a világ minden tájáról, franciák, angolok és németek mohó vágyakkal, megismerni, elsajátítani, vagy akár el is lopni a cremonai hegedükészítők titkát; a fát, pácot és fénymázt, a remek formát, színeket és a hangot. Cremonában töltötte éveinek sorát Jakob Steiner, a megszállott tiroli mester is. Az istent és szerelmet keresték a fák titkaiban ezek a bolondos és zseniális mesteremberek és művészek, a pénzt, a dicsőséget és az ördögöt, a lelki nyugalmat és a halhatatlanságot. Hegedűik világgá mentek, útjuk a dicsőség és könny, a vér és az arany útja volt. A nemes, szép formájú hangszer, melyben felfedezték a „Fecit Antonius Stradivarius Cremoniensis ..." jelzést, vagyonokat és karriereket alapozott meg. Ha űkészítők meg a mesterhegedű mesterére talált, készítőjének neve olyannyira forgott közszájon, hogy halhatatlansága még halála után is nyugtalanította, zavarta a mestert. Antonio Stradivari hegedűi pedig elképesztették a világot. Hegedűinek fórmája, színezete és hangja mellett elhomályosultak az elődök, kortársak és utódok készítményei. Az ördögnek adta el a lelkét, suttogták róla irigyei. Behunyt szemmel igyekeztem elképzelni a pillanatot, midőn az ördöggel cimboráló Paganini kezébe vette Antonio Stradivari vagy Guarneri remekmüvét. Soha ilyen hangversenyt. Párizsban dögvész pusztított. A hangversenyterem mégis tömve volt. A hullahordók halálrafáradtan cipelték ki a teremből a hullákat, az élők azonban nem mozdultak. A démonarcú Paganini pedig hegedült, hegedült.. . Játéka székeikhez bilincselte hallgatóit. Paganini mögött meg ott állott, maga a Sátán. Heine Heinrieh és E. T. A. Hoffmann megesküdtek, hogy látták szarvait és 16-patás lábait... Felgyújtom a villanyt, és a térkép után nyúlok. Elindulok a hegedűkészítők városába öyors elhatározásomat tett követte. Elindultam Cremonába. Igaz, utazásom célja nem Észak-Olaszország volt, a Pó völgye, a vízi malmok hazája, ahol Stendhal, a Pármai Kolostor írója mint Franciaország konzulja szőtte összeesküvéseit az olasz karbonárikkal, Metternich és a Habsburgok ellen. Repülőjegyet vettem. Otirány: Prága — Karlovy Vary. Két' óra alatt Karlovy Varyban voltam, onnan azonban közel négy őrát utaztaira a Cseh-érchegység egyik bűbájos völgyében megbúvó Lubyba, a hazai hegedükészítők városába, hogy meglátogassam a Cremona nemzeti vállalatot. Péter-Pál április bolondját járatta velem. Mikor elhagytam az állomás épületét, olyan fene szél kapaszkodott esőköpenyembe, hogy bizony egy cingárabb fickót odaröpített volna a villanypóznához. Ám mikor meggyőződött arról, hogy ilyen hitehagyott vastagnyakúra csak szépszóval lehet hatni, igazi péter-páli napsütéssel állt ki a városka felett emelkedő dombtetőre, hogy aztán kacagva zúdítsa nyakamba az ég összes rocskáit. Majd belefáradva a dévajkodásba, fenyegető esőfelhők alá rejtette morcos homlokát. Csendes kis határváros ez a Luby, alig kétezer lakossal. A hepehupás városkát a Schönbach patak szeli ketté. Schönbach magyarul Széppatakot jelent. Ez a patak azonban minden csak nem szép. Közvetlen környéke pompás, az utcák vagy a fenyők és jávorfák zöldjébe vesznek, vagy pedig befolynak,közéjük a domboldal illatos rétéi. Ezerhétszázhuszonegyben készítették Lubyban az első hegedűt. Lehet, hogy Jakób Steiner egyik ivadéka vagy földije telepedett le ezen isten hónaljában meg-