A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-03 / 31. szám
- halványan utaltam a világnézeti beállítottságra is. 'Ez mind igaz. A valótlanságnak még az árnyéka sem fér ehhez a jellemzéshez. Igaz ? ... Megdöbbenek, rettenetesen megdöbbenek. Ennek az igazságnak nincs arca, lelke, embersége. Csontvázra akasztott kabát, múzeumi leltári számmal. Ebből a jellemzésből éppen az a fiatal lány hiányzik, aki Tóthné Fekete Anna volt. Dehát ki volt Tóthné Fekete Anna? Mi róla az igazság ? Nekem most az a feladatom, hogy életének egy ifjúkori szakaszát megvilágítsam. Ezekből a részekből tevődik össze Tóthné Fekete Anna élete. Vigyázat, emberi sorsról van szó. Egyrészt erről. S ez életbevágóan fontos. De az sem kevésbé fontos kötelesség, amellyel a munkásosztálynak tartozom. Tóthné Fekete Annát felelős munkahelyre akarja emelni a munkás-paraszt hatalom, vagy talán éppen fel akarják venni a párttagok sorába. Ezért kérnek véleményezést. A munkásosztály pontosan akarja tudni, kit tisztel meg bizalmával. Én csak azt írhatom róla, amit tudok, akinek láttam, amilyennek ismertem. Amit eddig mondtam, igaz, de ezt hellyel-közzel meg lehet állapítani születési és iskolai bizonyítványából is. Nekem kell róla írnom, és most száraz adatokkal takarjam el, hogy Tóthné Fekete Anna életemnek egy része, egy kitárulkozó világ hírhozója, a magamra ébresztő .barát, s ha néha felvillan arca, úgy csengettyűzik a fiatal szerelem, mintha ezüst kelyhű gyöngyvirágok csilingelnének a tavaszi szélben. Vagy ez csak rám tartozik? Magánügy? Behunyom a szememet. A gondolatok kavargásából dossziék tömkelege bomlik szét, papírlapok röpülnek, mintha valami hirtelen támadt szél szétzilálta volna véleményezések, jellemzések, ajánlások, személyi lapok kínos rendbe rakott kötegeit. A zizegő papírlapok szélei élesen vágnak felém, mint megriasztott karvalyok karmai... A higgadt tárgyilagosság elvszerűnek álcázott lovagi öltözetében hányszor elégedtél meg a külső tények látszat ítéletével, s nem mulasztottad-e el barátaidat, ismerőseidet emberi közelbe hozni, ha arra kötelesség és alkalom felszólított? Ha valaki ok nélkül a gyanú piszka bemocskolt, hallgattál-e belső ítéletedre, az egyetlen becsületes, pártos ítéletre, amit te tudsz és hiszel róla? A felidézett árnyak nem takarták-e el igazi arcát, egész emberi értékét, míg te az emberi igazság keresésének ürügyén bújócskát játsztál az árnyak között, s inkább hittél a gyanakvások mesterségesen előidézett felhőiben, mint saját ismeretedben, Ítéletedben, érzéseidben? Ne áltasd magad, a gyanakvás csontujjai nemcsak az ablakodon kocogtak, hanem hideg rémületet keltve megmarkolták szíved gyökerét is. Riadoztál? Ki kíváncsi riadozásaidra ? Ez magánügy... De mit tettél ellene? Vigyázz, most az igazat mondd!... A gyanúsítások mögé se álltál, igaz, de dekkoltál barátom, a félelmek fedezékében, egy megzavaradott világ képmutatásokból rakott földhányásaí mögött, és igaz lelkiismereted szuronyával nem ugrottál ki rohamra. Most néha emberekkel találkozol, akiket a gyanú porba vert, s már csak mások számára mernek álmodni... és te lesütöd a szemedet előttük. Nem te tetted? Te is felelős vagy . . . Hallgattál. Az nem ad felmentést, hogy ilyen a világ sodra. Tóthné Fekete Annát még védened sem kell, s micsoda óvatosság, megfontoltság, hivatali hang tart vissza attól, hogy kitárd a szívedet? Sivár papírok zizegésében restelkedsz az igazi emberi érzésektől, pedig csak azok segítségével mutathatod meg magad és mások kendőzetlen arcát. Az elvtárs már régóta nézhette néma vívódásomat, s most pillantásunk találkozott. - Nos? Éreztem, hogy arcom kipirosodik, aztán bátran emeltem fel ujjaimat, lecsapni kész az írógép billentyűire. Bátorság ? ... és leengedtem a kezemet. Élihez is bátorságra van szükség ? És lassú ütemben, kerülve az üres és felesleges szavakat, Írni kezdtem. Üjra susogni kezdtek a füzek és jegenyék, tavaszi napfényben fürödtek a hegyek, játszadozva feleseltek egymásnak a fodros hullámok, mintha különös, házakat, embereket, tájat szépítő ünnepet ülne a világ, amelybe ma is csak tiszta lélekkel léphetek be. Féltett és tapogatózó álmaimból valóságra döbbentő meleg hangodat hallom, Tóthné Fekete Anna. Nem látom kopottas, kis kék ruhádat, csak a fekete hajadba tűzött piros virágot, s hallgatom megtalált szived dobogását. Még nincs saját szavunk a magunkban és körülöttünk felfedezett világ kifejezésére, s Bacsányit, Heinét, Petőfit, Adyt hívjuk segítségül. Évszázadok szorongó, embereket szabadító vágyainak kimondására biztatod ébredő értelmedet, vergődő, jajos sorsokat életre menekítő cselekvésre fiatal erőmet, s ott a völgy hajlatán csillagnézö mesevilágomat forradalmas valósággá oszlatja a tégedet és magamat bátorító szép szerelem. Ez voltál Tóthné Fekete Anna. Csak ez az egyetlen igaz véleményezés ...