A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-03 / 31. szám

Szajjad Caheer: Egy lap életem könyvéből Fiatal paraszt volt, mintegy harminc éves, másfél méternél alig magasabb, s oly karcsú, akár az őz. Arcán mindig meleg mosoly játszadozott, jókedvű volt, vidám ötletekkel teli, bár . — akárcsak, jómagam - ő is börtönben ült. Én politikai fo. goly voltam, 1940-ben ezernyi indiai hazafival együtt az angol kormány fogatott le. Pör nem folyt ellenünk, Ítéletet nem hoztak, kivételes törvények alapján vettek őrizetbe, s nem tudtam, hogy a fogság még mennyi ideig tart. De nála a dolog másképpen állott, ö már nyolc éve börtönben ült és még hat évet kellett letöltetnie. Hat esztendő nyomorúságban, megaláztatásban, élve eltemetve! Gyilkossággal vádolva vitték bíróság elé, kihallgatták, bűnösnek találták és elítélték. Húsz éves volt akkor Elmondotta, hogy két évvel a letartóztatása előtt nősült meg. A börtönben példásan visekedett, olyannyira, hogy a főfelügyelő előmunkásnak nevezte ki. Éppen éjszakai szolgálatban volt, amikor megismerkedtem vele. Amikor esténként kicsiny cellámba zártak, ő odajött hozzám, leült elém s a bezárt ajtó vasrácsára támaszkodott. Ilyenkor már csak a börtönőrök szörnyű kiáltásai hatoltak felém a messzi barakkok felől: „Rendben!" „Rendben!" „Zár, rács, fény, foglyok — minden rendben!" A szavak sokáig visszhangzottak az éji csendben. Én kimerülten az álmatlanságtól, tikkadtan a nyári éj aszályától, félig eszelősen a testemet ellepő milliónyi moszkitó csípésétől, kínzó vággyal szeretett feleségemre gondoltam. Két hónappal a letartóztatásom előtt vettem el. Nagy, sötét, könnybelábadő szemére emlékeztem, hiábavaló igyekezetére, hogyan próbált bátorítóan mosolyogni, amikor a rendőrök elhurcoltak. Nemsokára világrahozza első gyermekét, és én nem lehetek ott. Kibírhatatlan volt ez a gondolat, menekülni igyekeztem előle. Megkérdeztem Molahayt, a vendégemet: — Mondd, testvér, te csakugyan gyilkos vagy? Hangosan fölnevetett és így felelt: — Istenem, dehogy is vagyok én gyilkos! Miért lennék az? Miért verekedtem volna én valakivel? Szegény ember vagyok. Kis földecskét béreltem. Bivalyom volt, feleségem, ennyi az egész vagyonom. A birtokos megengedte, hogy beköltözzem egy roskadozó kunyhóba, de az sem az enyém. A feleségem és én még egy rendes ebédet sem ettünk, még egy tisztességes ruhánk sem volt. Néha jutott nekem is valamicske más parasztok terméséből, cserébe azért, hogy a munkájukban segédkeztem. Ó, nem, uram, én senkit sem öltem meg. Miért is tettem volna ? Megborzadtam. Éreztem, hogy ez az ember a tiszta Igazat vallja. Miért is hazudott volna nekem? Egymásnak a foglyok a legtöbbször az igazat mondják. És különösen ilyenkor éjjel, amikor teljesen egyedül vannak, sohasem hazudnak. — Tehát azt akarod mondani, hogy bár nehéz fegyházra Ítéltek s már nyolc éve börtönben ülsz és hat még előtted áll, ártatlan vagy? Nem öltél meg senkit. Nem vagy gyilkos. Dehét hogyan történhetett meg ez a rettenetes, égbekiáltó dolog?! Kemény ágyamban fölegyenesedtem, hangosan, izgatottan beszéltem vele. Mosolygott. Szinte úgy tűnt, hogy ez a tehetetlenség mulattatja őt. — 0, a dolog nagyon egyszerű. Falunkban két ellenséges párt volt. Egy szép napon szántás közben a két pártbői összeverekedett két ember. A csatorna vizéről vitatkoztak, arról, hogy ki öntözze meg először a földjét. Te is tudod, hogy faluhelyen milyen gyakran vannak ilyesfajta civódások. Mielőtt még valaki a feleket szétválaszthatta volna, összeverekedtek s többen belekeveredtek. Nemsokára lathisokkal verték egymást. Sebesül(Várakozö Ottó rajzai) tek mindkét részről voltak. Az egyik férfi fejsebet kapott és meghalt. Én a közelben tartózkodtam, a mezőn legeltettem a bi- • valyokat. Odafutottam, mert látni szerettem volna, tni történt. • s igyekeztem szétválasztani a feleket - ennyi volt az én szerepem. Semmivel sem több. Amikor a rendőrség, a faluba jött, sok embert lefogtak, olyanokat is, akik a verekedésben ludasok voltak, de olyanokat is, akiknek semmi közük sem volt hozzá. Igy kerültem én is rendőrkézre. És most itt vágyok. Arról faggattam, hogy miért nem volt képes ártatlanságét • bebizonyítani. - Bebizonyítani ártatlanságomat? - nevetett. — Istenem, hiszen az egész falu tudja, hogy én nem tettem semmit Talán a bíró kivételével, aki elítélt, mindenki tudja, hogy a darogha ötszász rúpia váltságdíjat követeit tőlem. Nekem pedig egyszerűen nem volt annyi pénzem. Ennyi rúpiát talán még álmomban sem láttam együtt. Még a bivalyom sem ért háromszáz rúpiánál többet. Szegény feleségem váltig erősködött, hogy adjam el a bivalyt. De a darogha egy pi-vel sem akart kevesebbet elfogadni. Aztán meg a zemindar ki akart kergetni a kunyhómból, és igyekezett kiforgatni a földecskémből, mert valaki többet Ígért neki. Így aztán egy húron pendült a daroghával. Bizonyítékokat eszeltek ki ellenem, hogy bűnös vagyok a gyilkosságban. S én tehetetlen voltam velük szemben. Elhallgatott. A sorsnak ezt a szörnyű csapását látszólag könnyen viselte el. Mintha csak valami nevetséges félreértésről, tréfáról lett volna szó, úgy mondta el a történteket. Aztán elszomorodott, sőt búskomorrá vált. Oj kérdésekkel nem mertem előhozakodni. Vajon hol él most a felesége? Hát a bivalya megvan-e még ? E tragédia szinte elfeledtette velem saját nyomorúságomat. A feleségemnek legalább fedél van a feje fölött és naponta kétszer rendesen táplálkozik. Apám jómódú öregúr, gondoskodik róla. Aztán meg ott vannak a saját szülei is. Én politikai fogoly vagyok, hazám szabadságáért harcolok. Egész népem mellettem áll. És ez kitartást, erőt ad. De miből meríthet vigaszt és milyen bátorítást kaphat társam és felesége? - Babudzsi, rólad mindenki azt meséli, hogy ügyvéd vagy, igaz ez? - kérdezte Molahay. - Igen, csakugyan jogtanácsos vagyok - felelte csakhogy nekem ügyvédi irodám sohasem volt. Az angol rádzsák ellen harcolok hazám szabadságáért. S a szegény emberek pártjának vagyok a tagja. - Igen, erről én is hallottam valamit. Azt mondják, hogy a szegény emberek pártja földet akar adni a parasztoknak. Aztán nem lesznek többé birtokosok, - és rendőrségi elnyomás sem lesz többé. De én csak egyet szeretnék tudni: akkor is lesznek bírák ? Mit csináltok a bírákkal ? - Üj jogot teremtünk. És olyan bírákat nevezünk ki, akik igazságot tesznek, helyesen ítélkeznek, ártatlanokat nem ítélnek többé életfogytiglani börtönre — feleltem szenvedélyesen. - Tudod te azt — felelte nyugodt, csöndes hangon Molahay, — hogy a biró, aki engem elitélt, egész rendes embernek látszott? Fölnéztem rá a vádlottak padjáról. Egy nagy székben ült az emelvényen, s ahogy a tanúk hazugságaira s az ügyvédek fifikájára figyelt, tisztán éreztem, hogy én szabad vagyok, mert ismerem az igazságot, ő pedig - fogoly, mert nem tudta, nem tudhatta, mi az igazság, mi a valóság. Ügy tűnt nekem, olyan ember ő, aki mozdulni is alig tud. Keze béklyókba van verve és hazugságból, hazugságból csakis hazugságból szőtték ezeket az elszakíthatatlan köteleket. Mosolyogsz? Hát nem furcsa ez? - Mondd, ki volt az a birő, aki téged kihallgatott és elitéit? Molahay egyenesen a szemembe nézett és kimondott egy nevet. Az apám nevét, aki a legfelsőbb bíróságnak a bírója volt. Fordította: Szilágyi András 17