A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-03 / 31. szám

Az első búzakereszt ESTE A FALCBAN Pihgnö Birkamosás A daráló Állok a keresztúton. Hátam mögött Tor na, előttem Tornaújfalu. Egyszer már jár tani erre. Elhevertem a bokrok alatt a ré ten, és felbámultam a futó felhőkre. Meg van a rét, megvan a bokor, azonos önma gával és mégsem ugyanaz. Most érik a ka lász, most is aratnak, de más ez a nyár más a kalász és más a felhő. Beballagok a faluba, és megállok a to rony alatt. Tetején ott fészkel a gólya, ta Ián a tavalyi gólya fia. Az úton egy leány lépdel. Hóna alatt szatyor, benne káposzta, karfiol meg tök. Tavaly még ott hancúrozott az eperfák alatt, a komolytalan gyereksereggel. Azóta eladó lánnyá serdült, s otthon ő vette át a háztartás gondjait. Eltérek a szövetkezeti istállók felé, s megállok a darálónál. A villanypóznáról fekete kábel fut a motorig. Csattog a szíj, és zakatolnak a fogaskerekek, tavaly is így álltam itt, s elnéztem a gép körül szorgoskodó két embert. Olyan minden, mint egy ének visszatérő refrénje, azonos önmagával és mégis más. Valaki megszólít. Arca még él emlékezetemben; ráismerek a hangjáról. Neve is ott bújkál a nyelvemen: János... János... Koleszár! Hát ő az! Néhány éves a Csemadok járási titkára volt Szepsiben. Az utca nem a legnyugalmasabb hely. El kéne rejtőzni valahová. — Gyerünk hozzám! Megyünk. Az udvaron motorkerékpár és öreg fák. A konyhában telepedünk meg. Alkonyodik lassan, s б felkattantja a villanyt, aztán savanykás bort tölt a pohárba. Érdekel, milyen fordulatot vett élete azóta, hogy láttuk egymást. Itt él a falujában. A szövetkezet elnöke, tagja a Csemadok helyi és járási vezetőségének meg a járási nemzeti bizottságnak is. Beszél - nem is magáról, inkább a Csemadokról meg egyebekről. Hetvennégy tagja van a helyi csoportnak, és mindnyájan beléptek a szövetkezetbe. Az elmúlt évben a színjátszókör volt a csoport lelke. Darabjaival bejárta a szomszédos falvakat, és szép összeg pénzt játszott össze. Kitelt belőle egy rádió és gramofon meg egy vetítőgép. Most aztán magnetofont szeretnének venni. Hogy minek? Hát előre szalagra vennék a hangosan beszélő műsorát. Igaz. majd elfelejtette; faliét is szépítettek, ha nem is utat és árkot ástak, de szép munka volt. Csemadok tagok vágták az erdőn a hangszórók felszereléséhez szükséges oszlopokat. Megásták a gödröket, a huzalokat is ők szerelték fel, csak a kapcsolást végezte szakember. Most művelődési otthont építenek. Az alapok megvannak már, őszre tető alá kerül. Minden segédmunkát a Csemadok vállalt társadalmi munka keretében. Jó elnézni és hallgatni őt, aki minden idegszálával, egész lényével benne él az életben. Itt, saját falujában rendezte be otthonát. Ide fűzi minden emléke, munkája és minden érdeke. Legszemélyesebb élményei is azonosak a falu, a közösség életével. A gondosan őrzött albumból fényképek kerülnek elő: aratás, cséplés, terménybehordás és birkamosás. Barátait, munkatársait, rokonait örökítik meg a képek, vagy őt magát -munka közben a mezőn. Odakünn már végképp besötétedett, és nekem bizony sietős volna a dolgom, ha közben vendégek nem érkeznének. Köteles Péter az egyik, a szövetkezet traktorosa, a másik egy jóképű péderi fiú. A villanyláng szelíd, fehér fénnyel permetezi be az egyszerű bútorokat. Üjra megtelnek a poharak és megered a szó. A vendégek a traktorállomások jelentőségét és sorsát vitatják. Aztán gépekről beszélnek, gyakori rongálásokról, szakemberek hiányáról — csupa olyan dologról, ami közel áll az életükhöz. Jó termést várnak, széna is lesz elég, meg egyéb takarmány. Folyik, folyik a szó, míglen megérkeznek az öregszülék és a fiatalasszony. Velük együtt előkerül a gyerek is. Egész nap a cukorrépát kapálták. Jöttek volna előbb, de be akarták fejezni a rájuk eső részt, így hát elmaradtak kicsit. Munkás nap után együtt van a család. Ügy illik, hogy a vendég búcsút vegyen, megszorítjuk egymás kezét, s a gazda kikísér a setétes udvarra. Ballagok az úton, a mező és a rét között. Valahol egy elkésett traktor pöfög, madár súlyos szárnya lebben a szélben, mögöttem fények világolnak, aztán kihunynak, s elpihen a falu. A hold is felkapaszkodott már az égre, bevilágítja a rétet és a tarlóvá szegényült mezőt. Meglebben a bokrok árnya, és a réten vadvizek csillognak. Minden azonos önmagával, és mégis más, mint egy ének visszatérő refrénje. BÁBI TIBOR