A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-03 / 31. szám

Ismerkedésem a tiszovai építkezéssel Az égbolt olyan volt, mint egy szennyes dunyhahuzat. A kilátástalan ólmos esőcseppekkel egybekeveredett a Szilveszter, az Antonln s a Medárd bánya fekete pora. Autóbuszunk égy fabódé előtt hirtelen megállt, s kísérőnk hátrafordulva megszólalt: — Megérkeztünk! Mondanom sem kell, a kiszállásra serkentő javaslat nem volt csábító. Sár, helyesebben, beláthatatlan cuppogó sártenger, szemerkélő eső s a szél várt, mely süvöltve kergetődzött a foghíjas barakképületek között. Ügy adódott, hogy mégis elsőnek szálltam ki. Velem szemben a barakkfal sarkában fekete szempár meredt felém. Én is, mintha régi ismerős vonásokat vélnék felismerni. Aztán szinte egyszerré száll a kiáltás. - Pali! - Jenő! — s rohanunk egymás felé, s már szorongatjuk a felénk nyújtott jobbot, tapogatjuk, méricskéljük, markolászszuk egymást, hogy „hát nézd csak, mi lett a cingár gyerekből". Több mint húsz éve, hogy nem találkoztam Palival, s közel negyven esztendeje, hogy együtt tapostuk majd minden reggel a kis dunamentí városban az iskola felé vezető utat. S most a tiszovai építkezésen akadtunk újból egymásra. Kétszeres öröm: jólesik a gyerekkor felcsillanása, nem kevésbé az ismerős felfedezése az ismeretlenség e nagyvilágában. Mindjárt vezetőnkül szegődik, de előbb telefonon jelenti felettesének, „egy picurkányi szabad időt" kér, mert hát hogy itt vagyok, s velem egy tucatnyi hazai, szlovákiai újságíró. Már cuppogunk a sárban, libasorban, elöl Pali nagy csizmában, háta mögött meg a városiak félcipőben. Dehát ki törődik ilyenkor ilyesmivel. Itt vagyunk az ország egyik legnagyobb építkezésén, ahol rekordok dőlnek, s itt van Pali, a gyerekkori pajtás, aki percek alatt elmondja, hogy került a Duna mellől ide, a Cseh-Érchegységbe, az építkezésre. Prágából jött két esztendeje, valami baj volt a családban. Egy-két hónapig egyedül ismerkedett a környezette! de aztán a fia is követte, s most közel négyezret keresnek havonta kettesben. — Szép pénz, persze nem adják ingyen - mondja —, de azért semmiért sem adnám azt a nap mint nap megismétlődő érzést, amikor látod, onnan fentről a dombokról, ahol a szálláshelyünk van, a mélybe pillantva ezt az itteni egyre nagyobbodó méhraj szerű nyüzsgést. Az irodában szinte rajzanak az emberek, s mintha csak valami titokzatos erő rendezné, egymást követik a szlovákiai brigádosok. Az egyik szabadság ügyében, a másik is. Aztán jönnek olyanok, akik apró-cseprő bajaikra kérnek orvoslást. így ismerkedünk össze a Komárom mellől származó tejfelesszájú Szovszky Lacival, aki bizony korán tapasztalta ki az asszonyi ingatagságról szóló nóta igazságát. Az alig húszéves s a naivitás szobrának kívánkozó hós háromnapi házasság után, egy gyerekkel a nyakában, válóperi tárgyalásra kér szabadnapot, de már nagy a mehetnékje, idegesen rágja a körmét, mert kinn a folyosón egy újabb kiválasztott szőkeség várja türelmetlenül jövetelét. No, de hagyjuk a pletykázást, s búcsúzzunk Palitól is. Bizzuk magunkat az építkezés s a jövendőbeli üzem alapos is' merőire, a Munka Érdemrendes főmérnökre, Frantiäek Chum építésvezetőre s Antonln Hanzerra, az üzemi bizottság elnökére. Mert, ha az állvány és betonkolosszusokról, a nyüzsgő emberhadról, a tervek valóra váltásáról akarunk beszélni, akkor természetesen először róluk kell szólni, hisz ók az üzemmel, az üzem pedig velük eggyéforrva. A munkások így nyilatkoznak róluk: ők ketten a szív és az agy, az együttes akarat, a lüktető és buzdító erő. A mérnök az ejpovicei építkezésen mutatta meg oroszlánkörmeit, helytállásáért ott tűzték mellére a Munka Érdemrend vörös szalagját. Mit mondjunk Antonfn Hanzerről? Büszke, hogy idevalósi. — Persze — teszi hozzá — szeretem is az ittenieket; De van bennem egy mélyebb érzés is. Tudja, elvtárs, milyen nagyszerű dolog, hogy ezen az építkezésen hazánk minden népe képviselve van. Van itt szlovák, német, cseh, maga az elébb beszélt magyarokkal, még ukránok is vannak. Megtartjuk a határidőket, dőlnek a rekordok, mintha mindannyian éreznék, hogy az építkezés már a szocializmus betetőzését fogja jelenteni. — Általában jó, derék .munkásanyag van itt — szól közbe a főmérnök. — De itt is megfordul az a bizonyos és sok építkezésen ismert léhűtő típus, aki az első nap felveszi a 300 korona segélyt meg a szállás-helyen a pokrócot, aztán iszkiri, úgy eltűnik, hogy még a lába nyoma sem mutatkozik. No, de errefelé az ilyenfajta aranyásókkal már másképpen bánunk. Természetesen mutatkozik itt más nehézség is. Kevés nálunk is — akárcsak másutt — a jő szakmunkás. Jó lenne vagy négytucatnyi ács. Nem főne a fejem. De ne a négy fal között beszélgessünk, hanem induljunk űtnak. S a javaslatot tett követte. Közel négyórás séta, épülő üzemrészlegből üzemrészlegbe, emeletről emeletre. Próbáltam a lépcsőket számolni: ötszáznál abbahagytam. Hiábavaló dolog. Aztán úgy véltem, majd csak ki/árad kísérőnk, s megállunk végre. Ez esetben rossz emberismerőnek bizonyultam, Chum elvtárs a legnagyobb készséggel vitt, cipelt ben-Egy a készülő épületkolosszusok közül Szlovákiai ifjú brigádosok trapézmutatványa nünket, és közben csak mosolygott és magyarázott. így ismerkedtünk meg a tiszovai hőerőműve! Igen, már hőerőműnek nevezhetjük, hisz novemberben adják az első 50 megawattot. S száz megawattnyi kapacitással lépnek az új esztendőbe. Tiszovának az építkezés első részében kétszáz megawatt, de végeredményben négyszáz megawatt lesz a teljesítménye. Érzékeltessük inkábj? egy pár érdekes számadattal az új hőerőmű nagyságát? Nos hát: az üzem hozzávetőlegesen tizenötezer méternyi hosszú kocsisor szenet dolgoz fel majd naponta, azaz naponta közel kétszázezer mázsa szokolovói szénre lesz majd szüksége. Vagy egy más lehetőség az üzem kapacitásának felmérésére: a Vág-kaszkádok összes erőművei csak valamicskével haladják meg a tiszovai hőerőmű kapacitásának ötven százalékát. Vasúti sínek között bukdácsolunk, hogy közelebbről láthassuk az épülő transzportőrt. Majd a széntárolók következnek s gombamódra tovább 'az épülettömbök, s végül a hőerőmű szive, a gépház. Nos, ennek az épületnek tetejére felmászni tán ma már könnyű. De amikor nekem kellett megtennem a több mint tlz emeletet, még nem működött a felvonő, s bizony elállt bennem a lélegzet, mire felértem a tetőteraszra. Bár ki tudja, taJán a hirtelen elémbe táruló csodálatos látvány bódított e! A főmérnök meg Hanzel fflvtárs csak lesték a hatást, s nevetve mondták: szájtáti arcunkat fényképezzük s ne őket. Valóban lenyűgöző kép. Ha festő vásznára venné, alkotását a munka himnuszának nevezhetné. Kattogtak a fényképezőgépek, búgott a filmfelvevő, de mindhiába, keveset ad majd vissza a kép, mert nincs benne élet s szín. Minket a valóság kapott így meg. S ez elállította lélegzetünket. Igaza volt Chum elvtársnak, mikor ott fenn, így foglalta össze mondanivalóját: — Ugye szép, de még rengeteg munka vár ránk, s ha azt is elvégezzük, mindaz, mit itt látnak, még szebb lesz. Persze, nemcsak rajtunk áll, kell a segítő munkáskéz. A kitartó, becsületes munkaerő. Talán, ha magukkal most itt állna néhány nagyot, maradandót alkotni vágyó szakmunkás, tán a toborzás is jobban menne.. . S nekem eszembe jutottak régi Ismerőseim, a gútai, komáromi, csallóközi ácsok, meg a többiek, akik mindig ily nagy munkák megvalósításáról álmodoztak. Vajon hol vannak? Hallottak-e már a tiszovai hőerőmű építkezéséről? Talán nem, vagy túl keveset, mert különben bizonyára már rég ott kopácsolnának szekercéjükkel.. . NAGY JENŐ