A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

Az új kukoricaszárító — Menny] tagja van most a szövethetnek? — 270 a dolgozó tagok száma, idősebbek, fiatalabbak vegyesen. — Tudják őket télen át is foglalkoztatni? Tudjuk. A legtöbben az állattenyésztésben dolgoznak, azonkívül az építkezési munkákat is magunk végezzük. Vannak saját iparosaink. Aztán most még a dohánnyal is van munka. Jöjjön ki a telepre, majd benézünk a simítóba is. A simítóból vidám nótaszó hallatszik ki, amely azonban hirtelen abbamarad, amikor meglátják az asszonyok, lányok, hogy idegen toppan be közéjük. Nagy nehezen árulják el, hogy olyan nóta járta, ami nem idegen fülének való. Persze erre annál jobban fúrja az oldalamat a kíváncsiság s nem nyugszom addig, míg rá nem veszem a bátrabbját, hogy nekem is énekeljék el. Persely Imréné kap bele leghamarabb a nótába, utána aztán a többi asszony, leány is nekibátorodik. Kiderül, hogy a szövetkezeti elnököt foglalták nótába meg a munkájukat, amiért másfél munkaegységet szeretnének. Van nekünk egy jó elnökünk, Ha ránézünk, hull a könnyünk, Mert ő olyan smucig ember, Normát írni nekünk nem mer . . . — éneklik a dohányosok, s mert látják, hogy érdeklődéssel hallgatom őket meg még le is jegyzem a dalukat, hamar belekezdenek egy másikba is, egy régi népdalba, közben azt szeretnék tudni, A versfaragó Kiss Miklós saját költeményét olvassa fel az ebédszünetben hogy nem veszem-e fel a nótájukat hangszalagra ? Mlondom nekik, hogy a hangjukat ugyan nem veszem fel, de őket lefényképezem. Erre aztán fiatalja, öregje gyorsan rendbehozza magát, megigazítják a kendőjüket, lesimítják a kötényüket. Kérdezik is menten, hogy mikor látják meg magukat az újságban. Hát most egy vallomással tartozom a kelecsényi dohányosoknak: nem sikerültek a képeik. Nem tudom, hogy az ördög bújt a masinába, vagy mi történt vele, de kép a simítóból nem lett egy se. Igy aztán oda a nagy igyekezet, hiábavaló a várakozás. No de sebaj, talán majd máskor! A szövetkezeti majorba déltájban érkezünk. Az egyik még fedetlen istálló csupasz négy fala közt melegednek, ebédelnek a munkások. Az egyik kucsmás, bajuszos bácsi valami kék papírlapról olvas fel éppen, amikor jó étvágyat kívánva betoppanunk. A saját versét olvassa fel a társainak. Kiss Miklós ötvennyolc éves alkalmi kőműves szabadidejében versírással foglalkozik! Vajon mi ihlette meg? Mi más, mint jelen életünk, a falu életében beállt gyökeres változások. Ezerkilencszázötvennyolcat írnak, Vannak, kik örülnek, vannak, akik sírnak. A sírók siratják a régi világot, Mivel ez a rendszer a nyakukra hágott. Akik meg örülnek, a múltra gondolva, Emlékükben van még, hogy el voltak nyomva... Beszél Kiss Miklós a falu szövetkezetéről, Medgyesi elnökről, a munkacsoportokról, a tagságról, a hibákról, a szervezetlenségről, az imitt-amott még mutatkozó széthúzásról. Egyszerűen, szívből jövően, úgy, ahogy ő látja faluja életét. Mert vannak egypáran a tagok között, akik még ma sem tudtak beilleszkedni az új rendbe, nem akarják, vagy nem tudják meglátni a közös gazdálkodás előnyeit, akik örülnének, ha nem szilárdulna meg a szövetkezet s arra várnak, arra spekulálnak, hogy megint szétesik s akkor aztán ők folytatják ott, ahol abbahagyták. Az EFSZ-ek IV. kongresszusának anyagát megtárgyaló közgyűlés azonban világosan megmutatta, hogy a tagság nagy többsége szilárdan áll a szövetkezet mögött. A kelecsényiek erős, jól menő, gazdag szövetkezetet akarnak. Tudják, hogy az eredmények tőlük függnek, az ő becsületes, jó munkájuktól. TARJÄNI ANDOR DÉNES GYÖRGY Kristály-hidak alatt éltem Kristály-hidak alatt éltem, hunyorogtam égi fényben, virág hajlott homlokomra, hárfa zendült egy szavamra. Lenge felhőnyoszolyában rózsás angyalokkal háltam, koronám is volt aranybői, jogaramon csillag lángolt. De a világ kegyetlen volt, homlokomra tüzet csókolt, szárnyas lelkem földre verte, aranyalmám összetörte. Bús, borongó ember lettem, árnyék szendereg szívemben, mélyen hajlok már a rögre megbékélni mindörökre. Hajnal Ébred a szűz hajnal, tüzes lángja sziszeg, lombok közt fuvoláznak pendelyes igricek. Az ifjú élet szűz erdejében rejtezel némán, konokon, míg apadt szemmel őszi porba fektetem lázas homlokom, Homlokomra csók hull, aranyból szőtt mese, hajamba túr, simogat egy kis tündér keze. Csak várok s hallgatok, ó, drága pillanat! Lelkemre óriás fák ezüst szirma havaz. S nem kérdem, e szépség vajon mire való? Hisz oly vak a gondolat, s felold mindent a szó. Am a hajnal bűvös mese, mese-világ, angyalok halihója, repeső délibáb. Ezüst hajszál akad a fésűn Már egyre jobban sűrűi a vérem, s a fiatalság oda van, ezüst hajszál akad a fésűn: ezüstös bánat a hajam. • Már lelkem mélyén borongó árnyak szövögetik az éjszakát, megfakulnak a messziségek és meghal bennem a világ. ő, remény kútja, kietlen kútfő." a szomjam olthatatlan ég. S hiába megyek szívszakadva, hiába intek már feléd.