A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-23 / 47. szám

felmondják a szolgálatot. Kar je, lába elernyedt, nem akart engedelmeskedni akaratának. Egy-két másodpercig szinte eszméletlen mozdulatlanságban hevert. Feri semmit nem látott, nem tudta, mi bénította meg Viktort, de minden másod­percnyi késlekedést vad türelmetlenségé­ben halált hozó, hosszú perceknek érzett. Viktor a hátulról jövő nyomásra, tusz-r kolásra ordítani szerette volna barátja fülébe: Hiába Feri, hiába! Hangot azon­ban nem mert adni, csak a kétségbeesés könnyeit nyelve újból belevájta körmeit a földbe és vonszolódott tovább. A zörej, amelyet a föld megbízhatóan továbbított füléhez, jelezte, hogy a szekér egészen közelükben van már. Talán most ért éppen ahhoz a ponthoz, ahol találkozniok kellene. Hány méter még addig? öt? Hat? Már látta az or­szágút sávját. Milyen hosszú ez az öt-hat méter... Már a második szekér is odaért. Most tovább gördül.... A harmadik szekér ért oda és az utolsó. Vége. Még két méter... Melle zihált és izmai megfe­szültek. Ajkát véresre harapva erőlkö­dött: kúszni, gyorsan kúszni... Bumm ... bumm ... A föld érezhetően megremegett. ' -• Hő, ne, hői A harmadik szekér megállt. Valaki le­ugrott a bakról. Szaladgálást hallottak. Viktor még nem tudta, mi történt, csak* egyetlenegy tény fért a tudatáig: a sze­kér megállt. Végre! Kijutott az útig. Akkor már állt az előző, kocsi is, ahonnét bosszús női hang hallatszott. — Hogy rakta azt a fát. András? Má megin potyog! Aztán halkabban valakinek, aki a kö­zelében volt: — Eriggy, segíts apádnak, de jól do­bájjátok, mert ha ez Igy megy, éjfélre se érünk be. Ennyi már bőven elég volt, hogy Vik­torék még Viktorék megértsék a hely­zetet. Elöntötte őket az aggodalmas, mé­gis boldog reménykedés. A kocsi két lépésre előttük állt, a csizmák fél méterre az orruk előtt dobogtak. A lovak nyihogtak és sötét testük jó védelmül szolgált a felfedezés, veszélye ellen. Lábraálltak. Megkerülték az állatokat és a szekér oldalára surrantak. Még vagy öt hasáb fa feküdt a földön és a pa­rasztember meg egy suhanc-féle igye­keztek a kocsi végében úgy egymáshoz illeszteni a fát, hogy jól megszoruljanak. Feri felemelt egy hasábot. — Majd segítünk ... Hangja bizonytalanul rezgett. Az idő­sebbik férfi meglepődve fordult hátra. Szeme hitetlenkedve tapadt a két lihegő, fura kinézésű alakra. Egész megjelené­sükben annyi* riad,tság, annyi őszinte fela­jánlkozás volt, hogy a gazda csalhatat­lanul érezte, ez a két égből pottyant idegen nem a csavargók, útonállók fajtá­jához tartozik, hanem bajban van és kér tőle, segítséget kér, bár segítséget kínál. Szerette volna tudni, kik ezek a semmi­ből termett emberek, de nem kérdezős­ködött, csak bólintott. — Jő. Adogassák szaporán. Feri ék láttára a fiú is abbahagyta a munkát meglepődésében, és bámész tekintettel nézte őket, mlg apja rá nem szólt. — Ne tátsd a szádat... fogd a fát! Némán, percek alatt rendbehozták a szállítmányt, mialatt a- két szökevény minden idegszálával arra figyelt, hogy nem támadre az őröknek kedve közelebbről megnézni, hogy mi is történik itt. Fölösleges aggodalom volt. Azok minden érdeklődésüket foglyaik felé fordították, mert mozgolódás támadt közöttük a fahasábok zuhanásának roba­jára. A fiú ismét elfoglalta helyét az előző szekéren, az öreg is felkászálódott, aztán a gyeplőt és az ostort kézbe véve le­szólt: — Hát, köszönöm ... De az a kettő csak nem tágított a kocsi oldalától, mintha még várna valamire. — Hova igyekeznek? Maguk is erre, Győr felé ? — kérdezte még, mielőtt a lo­vak közé csapott volna. — Igen," igen — erősítgették mind­ketten. Hangjuknak killönös, fojtott halksága már az első szónál megütötte az öreg fülét, és ez valahogy őt magát is óva­tosságra késztette, önkénytelenül letom­pította beszédét, mintha valami látha­tatlan veszedelem ólálkodna körülük. — Hát... egyikük talán még elférne mellettem, de látják mennyire megraktuk a kocsit, van mit húzni az állatoknak. — Ó - tiltakozott Bódis Feri -nem akarunk mi felülni, majd a kocsi mellett elbaktatunk egy darabon. — Lépést tarthatnak, nem megyünk gyorsan. A kocsi nyikorogva megindult, s vele együtt a két szövekény is, gondosan ügyelve, hogy a lovak s a szekéroldal takarja őket az őrök szeme elől. Erre az óvintézkedésre már nem is volt na­gyon szükség, mert az alkonyatot roha­mosan felváltó esti sötétség cinkosukká szegődött. Feri és Viktor azonban állandóan hátrafelé fülelt, nem közelednek-e üldözőik futó lépései. Néhány perce mentek már, mikor Feri pár lépést lemaradt, és a kocsi fara mögül lopva visszapillantott. A fa­csoportot elnyelte szeme elől a csillag­talan este. Megkönnyebbülten lélegzett fel. Odafönn a bakon a gazda oldalát ugyan­csak fúrta a kíváncsiság. Honnan Jönnek, .hová tartanak ezek az emberek — töp­rengett, mert hogy nincs minden rendben körülöttük, azt biztosra vette. Szeretett volna egyet-mást kitudakolni tőlük, de maga sem tudta, hogyan fogjon hozzá. A végén én is bajba kerülhetek — mor­fondírozott. Nehezen Induló szóval aztán mégis csak odavette: — Nem úgy nézem, hogy jószántukból kóborolnak erre... Kit keresnek?... Vagy magukat keresik tán? Feri és Viktor egymás tekintetét ke­reste. Egyik sem szólalt meg mindjárt. Nem tudták eldönteni hirtelenében, mi is lenne a legokosabb válasz erre a ké­zenfekvő és mégis váratlan kérdésre. A parasztnak feltűnt a két férfi habo­zása s már fogát szítta, mert nem jó ezekben a zavaros időkben, hozzá még Így este, az országúton, firtatni bizonyos dolgokat. Könnyen kaphat az ember a bordája közé. - A nénémhez igyekszünk ... A hang újra megnyugtatta a szekerest. Nincs ezeknek rossz szándékuk ... - Melyik faluba? Vagy egyenest Győrbe? - tapogatódzott tovább. Feri nem akarta kiszolgáltatni nővérét. — Árthatok esetleg neki, ha megnrandom az igazat - gondolta. De nem jutóit eszébe egy környékbeli falu neve sem, hiába erőlködött akármelyiket is emlékezetébe idézni. Ha nem fele! csak gyanúsabbá válnak. Nem látszik rossz szándékú em­bernek az öreg ... - Kónyra mennék ... - Jó, hogy szó! Akkor már nem tar­tunk sokáig együtt. Kár lenne maguknak Győrbe kutyagolni, vagy egy kilométerre van a letérő. Jobbra vágnak, jó másfél­órányi gyaloglást megtakaríthatnak Így. Nem nagyon ismerik ki magukat erre, mi? - Nem nagyon... - hagyta rá Feri. Kevésszer fordultam meg nála. - Igaz — folytatta a szekeres —, nem olyan jól kövezett út mint ez, csak olyan elhagyott mezei ösvényke. Nem igen járnak arra ilyen setétben. Figyelte szavai hatását. A két útitárs lehajtott főve! hallgatagon baktatott. Mégis jól sejtem én - döntötte el a belső vitát — katonaszökevények ezek. Sokan te­keregnek most ilyenek mindenfelé. Bol­dogan gondolt arra, hogy az előző kocsin ülő, későn született magzata még csak tizenöt éves. Nem kell emésztődnie mint annyi másnak, hogy katonafia hol, merre hányódik, él-e még ... Arra a gondolatra is tagadhatatlanul megkönnyebbült, hogy útja rövidesen külön válik a két fiatal­emberétől, mert mit lehet tudni ? Még ő is bajba csöppenhet. Annyi csendőr, titkosrendőr kutat az emberek után úton­útfélen ... Gyorsabb járásra nógatta lo­vait; érjenek csak minél hamarább ahhoz a letérőhöz. A szökevényeken, most, hogy a közvet­len veszélyen túljutottak, erőt vett a kimerültség. Mintha őlombót lettek volna tagjaik, úgy húzták magukat. Meg­erőltetésükbe került lépést tartani a sze­kérre! Ha ezekben a percekben az elfo­gatás veszélye fenyegeti őke.t, képtelenek lettek volna bármit is elkövetni megme­nekülésük érdekében. Minden erejüket eltékozolták, a fáradtság és éhség meg-Várakozó Otto rajzai 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom