A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-23 / 47. szám

Rozsnyói V. Csend van a vízmosta erdőoldalon. A puska dörrenése után halaványuló tűzkarikák csalják meg szemem látását. A villanás és az eszmélés között három, négy szívdobbanásnyi idő telt el. Gallyroppantó idő. A gyertyánfák hegyén feketék a levélkanárok. A nap tűzszikrái még a derengés hamuja alatt izzanak. Csend van. Félhomály. Vagy tíz percig ülök még csodálkozva, és nézem a szarvas hiilt helyét, amikor látom, hogy Lach barátom ballag lefelé az úton. Indulok én is, a fánál találkozunk. .i- Mi volt — kérdi? 'i— Tehén ... Elment? Latod. Nincs itt. Nézzük a fát, kérgén tenyérnyi seb. i— Ezt lőtted meg, öregem — mondja ő. — A fa előtt állt a szarvas — figyelmeztetem. — Talán keresztülment a lágyékán a golyó — tűnődik. Ekkor még nem gondoltam semmi rosszra, semmi élcre. Keressük a vérnyomokat, majd indulunk vissza. Ide már nem jön vad. Világos van, mire visszaérünk az erdei kisház fölé. Lent pergő beszéd. Ez Gyula bácsi, de kik a többiek? A lúcskai helyi gulyás az egyik. Megismerem. Tegnap duplát evett a szarvasból. A másik vendég Kerekes István. Hátizsákkal, készen a reggeli műszakra. A pipitykei feltáróhoz indul, és útbaejtette a tanyázó helyet. — No, mi van? Lövést hallottunk — kérdezik sorban. — Egy tehén volt... — Ezt Lach elvtársam mondja helyettem. — Volt? Miért csak volt! Miért nem van, ha lőttetek! •> Nem gondoltam semmi rosszra. Csak mikor kezdik kérdezni a lövés hogyanját, mikéntjét, akkor sejtem, hogy kezdődik az ugratás, így: — Becsuktad-e mind a két szemedet. Vagy csak a jobb szemedet csuktad be. Félre kaptad-e a fejedet amikor elsült a puska ? Végül Lach Pistát hibáztatják, hogy miért nem kötötte meg a szarvast a fához, akkor könnyebb lett volna meglőni ... Egyszóval így végződött. Végül azzal vigasztaltak, jobb is, hogy nem volt szerencsénk, mert most itt volna a sok munka, zsigerelés, nyúzás, miegymás. A jó barátok szeretete még arra is kiterjed, hogy megállapítják: — A puska nem ceruza, barátom, a puska az puska. Azzal pedig lőni kell tudni. És sorolják, magyarázzák e bolond szerszám kezelését, mintha bizony legalábbis fúrógép volna, amivel Kerekes elvtársam egy óra múlva már a Pipityke hegy belsejét remegteti. Végül azzal zárjuk az ügyet, hogy legjobb, ha a suszter marad a kaptafánál. Ezt egyikünk sem fogadja el, nem maradunk. És így indulunk neki a lúcskai köves lejtőnek, szinte begurulunk a faluba, hogy elkésve az autóbuszt, gyalog baktassunk Kiskovácsvágásra, szomjasan, cigaretta nélkül, és végül kikössünk Lócsa István udvarán, aki a délutáni műszakig, az autóbusz indulásáig szívesen fogad bennünket 'endégül. Itt vagyunk immár a hétköznap kellős közepén, és Lócsa Istvánnal beszélgetünk, a dernöi Irma-bánya vaskövet fejtő 1 * jegyzetek emberével, a Csermosnya patak tegnapi vízimolnárával. Beszélgetünk, és a Vinkei-kő tetéjéről az őszi nap permetezi ránk sugarait. A völgyet lengő huzalok ívelik által, és az oxidált bronz láthatatlan ereiben zümmög, duruzsol az áram. Duruzsol a sző is, hol lágyabban, hol erősebben. Ki hogyan próbálja bizonyítani a maga igazát. Csobog a Csermosnya piciny ellopott ága az udvar és a kert között. Csobog deszkamedrében, hogy a felhúzott zsilip alatt messzire előre szökjön az álldogáló malomkerék lapátjai fölött, s erőtlenül csapódjon a magavájta gödörbe. — Mikor épült a malom? — kérdezem Lócsa Istvánt, aki kockás ingben, kalap és haj nélkül dicséri az őszi napot. Az idősebb Zsilla egy vadászkaland közepén tart, mikor szavam beszökik a mesébe. — Harminchétben — fordul felém a malom építője. — Híres malom volt ez valamikor — és már kanyarodunk is a dédelgetett kerekek, sziták, csavarok, szíjak, garatok, elevátorok, hengerek felé mert ez a legkedvesebb. — Ide járt őröltetni az egész völgy. Barka, Lúcska, Dernő, Váralja, Hárskút, Hosszúrét, Jólész, de még Befzéte és Pelsöc is. — És most? — Nem zörög a malom, áll a vitorlája! - nevet, álla előre ugrik. Szippant a cigarettából. Hunyorog. — Csak tréfáltam, elvtársam, csak tréfáltam. Megy ez, még forog is, zörög is csak kicsit göthös. Nem elég ám az olaj. a zsír meg a gyanta, szív is kell ide egy kevés. Szív bizony! — Hát Lócsa bátyámnak nincs hozzá szíve — adom a tromfot. — Nekem! Bányász vagyok én most. Egyik volt segédem a mester. — Bányász? — Igen. Itt Dernőn, az Irmában. Feltáró munkán! — És a szív? — Hát, nem mondom, sajnálom ... No csak, mutatok valamit! Csikorog a fészer kapuja. Sötéten ásít a benti világ, majd a szélesretárt szárnyas ajtóközben beszökik az öszi nap. Utána lépünk a napsugárnak. — Itt vannak! — komorodik el a házigazda. — Kik? — kérdezem. — — Nem kik, hanem mik! — és nagyon bosszús arcot szeretne mutatni. — Itt vannak és eszi a rozsda! A fészerben széna, a szénában két darab csigaszerű vascső, rajtuk szép, barnapiros rozsda. — Turbinák! — csak ennyit mond. Benézek a csövek nyílásain. Nem látni, de egyikben kilenc, a másikban tizenhat lóerő rozsdásodik. — Be kéne őket olajozni — gyámoltalankodom, és várom az — előre tudott választ. — Olajozni ? Beszerelni, elvtársam, Beszerelni! Huszonöt lóerő! Tudja menynyi ez, huszonöt lóerő. — És miért nem szerelik? — Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó! Be volt az már tervezve. A keletszlovákiai malomüzem régen betervezte, de hát elvtársam, tudja mit jelent a kassai építő' vállalat? — Hogyne tudnám — nevetek —, Ók vállalták egy bányatelep fürdőjének az építését és szerelését, és a minap olvasom az Oj Szóban, hogy azóta is lavórban mosdanak a bányászok. t—: No, látja, elvtársam, ez az. Ezért mondom, hogy szív kell ide, nem gyanta. — Nem gyanta?! — csodálkozom. — Hja, a gyanta tapad, fékez, ragad, így ragadt meg a szerelés is. De én már nem is bánom, én már bányász vagyok. Egy fiam mérnök Eperjesen. A többi három is érettségizett. Én meg ötvennat éves vagyok és nem megyek nyugdíj-: ba... A szárnyas fészerajtő kettémetszi a napsugarakat, becsukódik a kapu, és csend van a széna között. Néha megpattan a rozsdapikkely, és alatta ott a másik. Kopik a vas, és Lócsa István naponta gyújtja lámpáját, hogy a rozsdaette anyag helyett újat bányásszon a tárnák fenekén, ezer más társával együtt. Bent a fészerben kopik a vascső, és kint a napfényes udvar árnyékos oldalán szaporodik a szó. A két Zsilla testvér vitatkozik a petróleum állapotáról, ami mostanában megfogyatkozott a kiskovácsvágási boltban, ahogy erről a kerületi képviselőt, Zsilla József elvtársat értesítette a nemzeti bizottság elnöke, mielőtt betértünk volna Lócsa István udvarába. ... A Vinkei kő és a Somhegy között, a völgyet lengő huzalok ívelik által, és az oxidált bronz láthatatlan ereiben zümmög, duruzsol az áram. A szó már szökik, mint zsilip alól a víz és megforgatja az indulatok kerekeit, csak az a baj, hogy ez még nem varázsol transzformátort a villanyoszlopok hátára. — Petróleum! Erről kell vitatkozni egy képviselővel? — mérgeskedik a pergő nyelvű Zsilla Gyula. — Ne mérgeskedj. Hiszen minden új házban bent van már á vezeték — üti a szót vissza Jóska bátyám. — De hol a transzformátor? — nevet a gyorsbeszédű testvér. — Szerelik! — Ügy mint a Lócsa turbináit...? Még szerencse, hogy a szapora szóval elfogy a demizson maradék lelke, most ki tudja, még a petróleumra is rákerül a sor, ha nem kellene indulni. Megnézem még a fűrésztelepet, a malom földszintjét és emeleteit. Megcsodálom a nyári konyhát, amelynek kémény helyett almafa üti át tetejét. E köré van szerkesztve. ígéretét veszem a vendéglátó Lócsa István molnár-bányásznak, hogy kapok az almából, ha megérik, és máris itt az autóbusz. Most elválik, ki a gyorsabb, a Csermosnya, vagy a busz. Itt búcsúzunk el a gyorsbeszédű Zsilla Gyula bátyánktól is, mert ahogy ő mondja siet, hát gyalog indul. Várja az aszszony, öt napig volt a hegyen, sürgős a kibékülés. Lócsa István lengő bányászlámpájával köszön el tőlünk Dernőn, és mi is hátat fordítunk a futó pataknak. A Csermosnya által bújik a kassai főút szalagja alatt, egyenesen nekifut Hosszúrétnek, mi meg felszökünk az első emelkedőre, hogy kinyíljon előttünk Krasznahorka látképe, a kopasz várheggyel és Váraljával, a felemás faluval. Ki hinné, ha úgy látja Váralját, hogy az őszi naptól fényes homlokú házak kapui mögött homályos szándékokat takarnak a kalapok és a kendők. Megálló. Két kutya vakkant egymásra a vaskerítés mögött. — Nem közösködnek! — hallom a két nappal ezelőtt pendített szót — Zsilla bátyám és Sztupák Gyula jegyezték meg. Indulunk. Vezetőnk visszakapcsol a második sebességre. Duruzsolva kapaszkodunk föl az utolsó emelkedőre, hogy a falu lent maradjon a várhegy árnyékában. GYURCSÖ ISTVÁN